2015. február 25., szerda

Ada Kaleh haláltusája


A napokban a román Adevarul újság közzétette Mejdi Ibrahim képeit Ada Kaleh utolsó pillanatairól. Kifejezetten nyomasztó képek ezek. Munkások, katonák állnak a lebontott épületek között, melyekből minden építőanyagot kinyertek. Üres, ablakaiktól megfosztott épületek bámulnak az elnéptelenített utcákra. Eltűntek a törökök rózsalekvárostól, pipástól, turbánostól. Kibontották a temetőket, több száz éves házakat romboltak le még mielőtt az áradat mindent elnyelt. Sikerült felvennünk egy magyar nyelvű szigetlakóval is a kapcsolatot. Adele Kehl-Geafer kisgyermekként a nyarait töltötte a szigeten és az 1967-ben tett utolsó látogatását örökítette meg számunkra.


Az elárasztás pontos dátuma bizonytalan. A Vaskapu I. erőművet 1972-ben helyezték üzembe, de a feltöltés valószínűleg már korábban megkezdődött. A képek egy folyamatot ábrázolnak, a házak bontásától addig a pontig, ameddig a szigetből már alig látszik ki valami. Ezért valószínű, hogy a képek egy része 1971-ben készült, míg az utolsók már 1972-ben. 


A pusztítás előtt régészcsapat kutatta át módszeresen a szigetet, akik minden értékesnek ítélt emléket az erőmű alatti Simian-szigetre evakuáltak a lakossággal együtt. Sajnálatos módon csak a tárgyi emlékek maradtak meg a szigeten, bár szerintem ha lábuk lett volna, ezek sem maradnak ott...

A bontás előtti utolsó években az Ion Mincu egyetem hallgatói lerajzolták az épületeket. Hatalmas mázli volt, hogy az egyik akkori diák unokája ezeket a rajzokat bedigitalizálta és elküldte a Dunai Szigetek blognak. Mindezidáig ezek voltak a legutolsó emlékek a szigetről, most szerencsére előkerültek a még utolsóbb felvételek Medji Ibrahim fényképalbumából. 


A rajzokon látható épületek közül sok ekkor már romokban hever, de néhányat még azonosítani lehet. Az osztrák erőd köveit jórészt átszállították a Simian-szigetre, csakúgy, mint a ferences kolostorból átalakított mecsetet. A benne lévő hatalmas szőnyeg a Constanta-i mecsetbe került. 

Innen pedig következzen Adile leírása, az utolsó látogatásáról, mely tartalommal tölti meg ezeket a fekete-fehér képeket. 


Ada-Kaleh, a varázslatos sziget


Nevem Geafer Adele Gülsen, édesanyám magyar- cseh keverék, édesapám pedig török- német volt.  Ezért aztán a családban , hol magyarul, hol németül beszéltünk egymással, illetve  a férfiak maguk közt törökül. Családunkban, a  katolikus, a lutheránus, a mohamedán vallás egyaránt jelen volt. Utoljára  1967 ben jártam a szigeten.  Azon a nyáron, már csak rövid időre mehettem Ada-Kaléhra. Orsován, az állomástól, vagy három kilométert kellett gyalogolnunk édesanyámmal, mire megpillantottuk a szigetet. Ott aztán átkiáltottunk a csónakosnak: Yusuf! Mire ő átevezett hozzánk, hogy átvigyen. Yusuf csontsovány izmos, erősen napbarnított kortalan férfi volt, mert én mindig ugyanolyan öregnek láttam. Ahogy a csónak elindult, le sem vettem a szemem a szigetről, mint mindig, erősen dobogott a szívem, lestem, hátha valaki ismerőst látok.  Már messziről feltűnt, hogy mintha megkopaszodott volna a sziget! Hol vannak a fák?! Mikor partra értünk, mellbevágott a látvány: a hatalmas fák tövig kivágva, a parkon át lehetett látni a sziget túloldalára. Micsoda vandál pusztítás, gondoltam.


Nagymama az anyai részről, közel lakott a csónak kikötőhöz. Elindultunk a háza felé, miközben a pusztítás látványától, a dühtől összeszorult a gyomrom. Tavaly még élet volt a szigeten, akkor még fel sem tudtam fogni, hogy egyszer ez megtörténhet; hiszen nagymamám, Lőcsey Gizella, akkor még a  könyvesboltot vezette, most pedig a csomagollással küszködik. A nagy házból csak annyit vihet magával, ami a számára Temesváron  kiutalt egyszoba konyhás lakásban elfér.Mikor még  nagypapámmal fiatalok voltak, Kolozsváron éltek, és nyaralónak vették meg ezt a házat, majd később a második világháború végén, véglegesen ide költöztek.

Közben  nagymamámtól megtudtam, hogy az  apai nagyszüleim házát, tankokkal lerombolták, miközben, filmre vették. Ómamáékat a strand előtti házba költöztették, ahonnan már a tulajdonosok kivándoroltak Törökországba. Apai részről ópapám volt török, Geafer Iliyas, ómamám meg Novi Anna, erdélyi szász asszony. Hamarosan elindultam hozzájuk, ők a sziget másik végében laktak, de most már csak a strandig kellett mennem, oda költöztették át őket. Mikor odaértem bementem a házba, az ágyban feküdtek, már hetvenen túl voltak. Omama azt mondta, hogyha már el kell hagyniuk Ada-Kaleh-t, akkor ő az anyaországba, Németországba akar menni. A szigeten már nem volt sem rendőrség, sem orvosi rendelő, sem élelmiszer bolt. Édesapám naponta jött át Orsováról, hozott nekik kenyértől kezdve, mindent amire szükségük volt, hogy átvészeljék ezeket a nehéz időket. Így aztán a  csomagok között már csak az útlevélre vártak.


Mikor eljöttem tőlük, szándékomban volt elmenni a házhoz, ahol a gyerekkorom legszebb éveit töltöttem; de pár lépés után, meggondoltam magam, nem akartam, az elpusztított otthon színhelyét látni, inkább leültem a partra visszaemlékezni. Akkor behunytam a szemem és gondolatban beléptem a boltíves kapun, végigmentem a rózsákkal teli ösvényen, beszívtam illatukat, elmentem kedvenc gyümölcsfáimhoz, a kutyánkhoz, felmásztam a kert Dunára néző oldalán levő diófára, és gondolatban végigpásztáztam a partot, az utcát, hogy melyik házban ki lakott...
A diófán sokszor ültem, olyan törzshelyem volt ez ahol ábrándozhattam, de amikor már messziről meghallottam a hajókürtöt lemásztam a fáról, hogy lássam vajon kiköt-e a szigeten a hajó? Olykor még egy kosár füge és rózalekvárral teli kosarat is ki kellett vinnem ópapámnak, eladásra a turisták részére. Szerettem a nyüzsgést és alkalomadtán felajánlottam a turisták nagy ámulatára, hol magyarul, hol németül, az idegenvezetést, nehogy eltévedjenek a kazamaták közt. Jutalmul pedig meghívtak a kávéházba, egy sörbetre vagy brágát inni, ami  kukoricából készült üdítő ital.
     
     
Ópapának bazárja volt régebben, ahol mindenféle csecse-becséket árult, és mesélte, hogy egyszer nagyon rosszul ment az üzlet. Megélhetési gondokkal küzködtek. Viszont a szigetnek volt egy szentje, Miskin Baba, aki ugyan már nem élt, de ha valaki elment a sírjához, jó tanácsokat kapott tőle. Ópapa gondolta, megprobálja ő is. Elment hozzá, és egy vászon zacskóba földet vett a sírjáról, majd este ezt a párnája alá tette.
   

Álmában megjelent Miskin Baba, és azt mondta neki: „Csomagolj be egy bőröndöt tele üveg képekkel, és vidd el Craiovára, ott jó pénzt fogsz vele csinálni“. Úgy is tett Ópapa, és amikor megérkezett Craiovára, előbb egy szállodát keresett. Hát nem egy adakaleh-i ismerős van a pultnál?! Na aztán, nagy volt az öröm, és Ópapa elmesélte, hogy mi járatban van. Több sem kellett, mindjárt ki is rakatott ópapámmal ezekből az üvegre festett képekből, a pultra, hadd lássák a vendégek. Ezek után ópapa elvonult a szobájába, de még szinte be sem rendezkedett, máris felszólt neki a portás, hogy hozzon még le a képekből, mert a hölgyek veszik mint a cukrot. Annyira jól ment az üzlet, hogy táviratozott ómamának: küldjön még egy böröndnyi képet. Tehát úgy lett ahogy  álmában, Miskin Baba megmondta, sőt, az asszonyoknak a szigetről is tudtak munkát adni ezáltal.

   
Felálltam és visszfelé indultam, nem akartam az elpusztított gyerekkor színhelyét látni, az egyik kazamatán át, irányt változtattam a központ felé. Persze, az emlékek mindenhol ott voltak. Keskenyebb utca vezetett az iskola felé, ami kazamata tetejére épült. Mivel az iskolában az oktatás román  nyelven folyt, csak az utolsó óra amit a hodzsa tartott, volt törökül, így mi gyerekek, hol románul, hol törökül beszéltünk egymással. Ahogy befelé haladtam, a központ felé,  minden be volt már zárva, csupán a kávézó működött még.  Főleg idgenek voltak bent, csak  három adakaleh-it  fedeztem fel. Furcsa érzés volt,  bezárva látni, a könyvesboltot, a postát, az élelmiszerboltot, a pékséget, a konfekció üzemet, a kis dohánygyárat, ahol apukám volt a főkönyvelő. A rahát és a suciuk illatta sem tölti be a teret, minden kihalt, csak idegenek vannak itt, akiknek az dolguk, hogy  múlttá tegyék az itteni életünket.

     
Elhagyva a dohánygyárat, eszembe jutott a társadalmi élet egyik aspektusa, amikor este moziba menve, a film kezdése elött,  az emberek sétáltak még egyet, ópapa meg úgy köszönt „aksam seriflerimis hayrolsum“... Az áramszolgáltatást, csak késő délutántól, este tizenegy óráig a helyi áramfejlesztő üzem nyújtotta nekünk. Megmosolyogtat még ma is amikor arra gondolok, hogy milyen sokszor megszakadt a film, és ez jó alkalom volt egymással tereferélni, vagy voltak, akik ilyenkor kimentek rágyújtani egy cigarettára. Mire vége volt a mozinak, elővettük az elemlámpákat, és így a sötétben, kazamatákon keresztül, hazaérve, petroleumlámpát kellett gyújtani, hogy lefekvéshez készüljünk... Mivel Temesváron jártam iskolába (csak az első két osztályt jártam Ada-Kaléh-n) minden szünidőmet itt töltöttem nagyszüleimnél a szigeten. A tavaszi szünidőben, mikor „haza jöttem“ sokszor annyira megnőtt a Duna szintje, hogy kerülővel lehetett csak az ópapáékhóz eljutni, a hendekek „árkok“ pedig megteltek vízzel a kazamaták között. A ramadan, a húsvét, mind örömteli ünnepek volt. Főleg a sok finomság amit ilyenkor készítettek! Az asszonyok a fejükön vitték a pékhez, a kerek, szinte egy méteres átmérőjű tepsiket, amiben , női kebleknek nevezett sütemények voltak. Egyik kedvencem volt ez az illatos sziruppal átitatott édesség.

   
A parkhoz érve, ahol még tavaly hatalmas gesztenyefák, szentjánoskenyérfák pompáztak, most a levágott fatörzsek szomorú látványa döbbentett rá, hogy nem lesz többé hova hazajönni. Átmentem a parkon, hogy még egyszer végigsétáljak a szerbek felé  néző oldalon. Délutánonként  unokahugommal, vagy barátnőkkel játszottunk, bujocskáztunk itt a kazamatákban, vagy a kazamaták tetején levő eperfákon csüngtünk. Miskin Baba sírjának, ahol mindig gyertya égett, csak a nyoma látszott a földön...meggyaláztatásnak  éreztem. Ez meg  Aranka néniék háza, aki Bicsérdinek volt a lánya. Ómamáék fiatal korában vagy tíz évig, szintén követték a bicsérdi vegetarianizmust. Aranka néni férje pedig Omer bácsi volt.
Körülbelül ennyien voltunk vegyes nemzetiségű család a szigeten. Igaz, talán volt egypár román nemzetiségű is, de mivel majdnem mindenki beszélt törökül, fel sem tűnt nekem.


Mégegyszer magamba szívtam a kazamaták tégláinak illatát, ők voltak az elmúlt idők tanúi, akik később a víz alatt örökre elhallgattak. Vége lett a gyerekkornak, vége az otthonnak, de azóta is sokszor végigjárom gondolatban minden kis zugát, Ada -Kaléh-nak, hogy el ne felejtsem.  



Sokáig élt a legenda, hogy az elárasztás idején a mecset tornya még mutatóujjként sokáig emlékeztetett a szigetre, de az alábbi képek szerint az elmerülés előtt ezt is elbontották. Vajon hol lehetnek most a kövei?
   






A fotósorozat lelőhelye:


4 megjegyzés:

Névtelen írta...

szuper képek! remek cikk
üdv: JTom
ritkanlathatotortenelem.blog.hu

Névtelen írta...

Ada Kaleh csodálatos hely volt, de a Vaskapu megépítése rengeteg előnnyel járt, amelyeket a mai napig élvezzük.
A román hatóságok mindenesetre meglepően példásan felkészültek a bontásra és mentésre.
Nem igaz, hogy hiányosan lett volna dokumentálva a a sziget állapota és majd a bontása. Több egyetem és kutatócsoport vett részt a műemléki mentésben, rengeteg fotós és filmes jelent meg a szigeten az utolsó években.

Akit érdekel a sziget élete ajánlom ezeket a filmeket. Ezen a filmen még felismerhetőek és mindennapi életkörülmények között láthatóak a visszaemlékezés szereplői és helyszínei:
https://www.youtube.com/watch?v=KMWYjnuSM5A

A TVR 2006-ban forgatott egy nagyon jó dokumentumfilmet, sok egykori Ada Kalesh-i szólal meg benne, számos archív felvételt használtak fel:https://www.youtube.com/watch?v=jn9MViNLmzM

Üdv

Felix

Csakbetksszmk írta...

Mivel éltem eleget román impérium alatt, igencsak megérint a történet. Az erődsziget az interkulturalitás utolsó védőbástyája volt. Már a amagyart leszámítva mindenkit leradíroztak az etnikai térképről a bukaresti kolonizálók, akik az erdélyi románt is szolgájuknak tekintik. Megtanulták a francia leckét.

Köszönöm a beszámolót.

Névtelen írta...

Szomorú történet. Azt hiszem, ez a sziget és falu csak egy icipicivel járt jobban, mint Bözödújfalu...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...