2015. március 17., kedd

Így búcsúzott az évszázad tele Váctól


75 éve már javában zajlott a tavaszi enyhülés a Dunán. Felszakadozott a jégpáncél és vígan csobogó patakok igyekeztek a havas tájon keresztül a Duna irányába. Megteltek az árkok, tavak csillogtak a szántóföldön és a nagy folyó medre egyre jobban megemelte a rajta úszó fél méter vastag jégtáblákat. Az olyan homorú kanyarulatokban, mint például a váci a sodrás miatt több ember magasságig feltorlódhattak, ilyenkor semmi nem állhatott az útjukba. Még az Országház díszes vaskerítése sem...

Gánti Tibor szemtanúként így számolt be a rendkívül ritka jelenségről: "...1940. március 19-én a tavaszi meleg leszedte rólunk a kabátot. Gyönyörű napsütéses idő volt. Kellett is a meleg, mert kegyetlenül kemény, havas volt a tél. A -30 °C nem volt ritkaság, a januári átlaghőmérséklet is megközelítette a -10 °C-ot. Súlyos, vastag hótakaró borított télen mindent. A háztetőnkről is le kellett hányni a havat, hogy össze ne roskadjon, s így az udvarban majdnem két méter magasan állt a hó. Nagyszerű várrendszert vágtunk bele, s a hócsaták nekünk, gyerekeknek rendkívüli élményt jelentettek.


A felnőttek már kevésbé örültek a kemény télnek, a főváros másfél millió pengőt fizetett ki hómunkára. Óriási összeg volt ez akkoriban. A kemény hideg és a nagy hó a vadállományt is megtizedelte: fogoly- és fürjállományunk lényegében azóta sem tudott magához térni. A Duna már decemberben befagyott. Örültek is a tahitótfalusiak, mert nem kellett a révért fizetniük; a lovas szánokkal közvetlenül, a Duna jegén hordták át az árut a váci piacra.


A március azonban már a tavaszt hozta, a meteorológiai tavaszt, s ez megindította az olvadást. Nem egyszerre, lassacskán olvadt el a hótakaró. Tizenötödike táján azonban nagyon melegre fordult az idő, az olvadás a hegyekben is megindult. Tizenkilencedikére a Duna vize megemelkedett.


-...a Korzóra!...mint a vajat! Megindult a Duna! Zajlik a Duna! Kijött a jég a Korzóra! Úgy nyírja a vaskorlátot, mint a vajat!... Rohantunk a Duna-partra. A látvány félelmetes volt. A jégtáblák vastagsága megközelítette a fél métert. Óriási recsegéssel-ropogással torlódott a jég, helyenként a magasba emelkedett, majd bukott alá, s közben úgy mellékesen, szinte észrevétlenül elnyírta a Duna-korzó vastag öntöttvas korlátját, iskolánk majd fél méter vastag téglakerítését.


A képek régi tulajdonosa Kloosterhuis Margaretha (Sidelszky Béláné) volt.
Vácott régen minden könyvtárjáró ismerte Gréte nénit, a könyvtárost. Gyerekként láttam először: idős, magas, nyugodt hölgy volt, a régi polgári világ tiszteletet keltő, és tiszteletet nyújtó világát éreztem benne. Sok évvel később magam is könyvtárosként lettem a munkatársa, ő semmit sem változott: ugyanaz az idős, magas, nyugodt, tiszteletet keltő és nyújtó polgári hölgy. Elmondta, hogy a harmincas években, lánykorában került Magyarországra Hollandiából. Egyik első itteni élménye egy éjjeli szerenád volt, amit a város úri ifjai adtak tiszteletükre, ő és testvére az ablakban könyökölve hallgatták a meleg éjszakában a cigányzenés muzsikát, és egészen odavoltak a magyarok romantikus országától. Hollandiára szeretettel emlékezett vissza, figyelmembe ajánlotta kedves festőjét, bizonyos Fanhochot, akit én sajnos nem ismertem, ezen meglepődött. Mondta, eléggé híres, múzeuma is van. Csak később jöttem rá, hogy bizonyos Vangógról van szó, csak épp hollandusul. 1986-ban igen erős tél volt, nagy hóval. A régi időket idézve néhány fotót hozott a családi fényképes dobozból: 1940. március 17-én fotózta talán apja, vagy valamely családtag a váci korzóra feltoluló jeget. A képeket nekem adta, őrizzem tovább én.


A bejegyzés képeiért és utolsó bekezdéséért köszönet Szabó L. Róbertnek!

Gödön eközben így nézett ki a Duna-part.

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...