2013. szeptember 30., hétfő

Bucótól a tűhalig - A 3. Duna Expedíció fogási naplója

 
Véget ér a szeptember, és véget ért a 3. Duna Expedíció. A kutatók már úton vannak hazafelé, a minták a laboratóriumok felé és a kutatóhajók saját kikötőik felé. A munka ezután négy fal között zajlik majd, az eredményeket jövőre várhatjuk. A másfél hónapos úton új barátságok, tudományos eredmények születtek, és hatalmas öröm volt, hogy hacsak másfél napra, de a Dunai Szigetek is részese lehetett a kutatómunkának. Sokat gondolkodtam mivel is lehetne méltóképpen lezárni ezt az expedíciót, végül arra jutottam, hogy talán a legkézzelfoghatóbb, leglátványosabb kutatási terület fogásaival: a halakkal. Róluk úgyis alig esik szó, ellenben a honlapon is elérhető galéria tanulsága szerint olyan halak is a csónakba kerültek, melyekről ezidáig legfeljebb könyvekből (vagy még ott sem) hallottam.


Az expedíció legnagyobb fogása ez a menyasszonyi ruhába burkolózott 2 méter hosszú lesőharcsa (Silurus glanis) volt, melyet a magyar szakaszon, Szob közelében ejtettek zsákmányul.


Az expedíció egyetlen halfajra volt életveszélyes, ez pedig nem volt más, mint a dévérkeszeg (Abramis brama). Mivel ez az egyik leggyakoribb dunai hal, feltételezhető volt, hogy minden mintavételi ponton előfordul, és így vérük és májuk jó összehasonlítási alapul szolgálhat a Duna egész hosszára.


Fiatal kecsege (Acipenser ruthenus), alcsaládi szinten rokon a vizával, amely sajnos teljesen eltűnt a magyar szakaszról. A kecsege nem védett Magyarországon.


A bagolykeszeg (Abramis sapa) meglehetősen gyakori hal, minden nagyobb álló és folyóvízben előfordul. Fenéklakó hal, a dévérkeszegekkel együtt szokott horogra akadni.


Az osztrák halas csapat zsákmányolta ezt a pompás márnát (Barbus barbus). Szemre is bőven meghaladja a 40 centiméteres legkisebb kifogható méretet. Tiszta, gyors folyású szakaszokat kedvel, ahol a kemény aljzatról szerzi táplálékát. Fényképezés után természetesen szabadon engedték!


Ugyancsak fenéklakó hal a paduc (Chondrostoma nasus), fő élőhelye a kavicszátony.


Legfeljebb 12 centiméteres hosszúságot ér el egy kifejlett vágó csík (Cobitis elongatoides). Magyarországon védett, eszmei értéke 2000 forint! Alkonyatkor indul táplálékot keresni a folyók iszapos és homokos aljzatú szakaszain.


Fiatal horgászként nagyon szerettem volna fogni egy igazi dunai ingolát (Eudontomyzon mariae), amelyet akkoriban úgy angolnaméretűre saccoltam. Azóta sem sikerül élőben, még akváriumban sem látnom ilyen halat, de most már legalább tudom, hogy legfeljebb 21 centiméter hosszúra nőhet meg. Annyiban hasonlítanak a dunavirágokhoz, hogy ívás után az ingolák is elpusztulnak. Magyarországon fokozottan védett, eszmei értéke 100000 forint!


A vágó durbincs (Gymnocephalus cernua), Magyarországon igen gyakori halfaj, folyókban és tavakban is előfordul. Általában 15 cm hosszú, de már láttak belőle 25 centiméteres óriást is. A vízszennyezésre kevésbé érzékeny, mint rokona, a széles durbincs, a mélyebb, homokos aljzatú vizeken a legkönnyebb összefutni vele.

Az érdekes nevű dunai galóca (Hucho hucho) testfelépítését tekintve a pisztrángra, életmódja és táplálkozása alapján a balinra, latin neve szerint pedig a vizára (Huso huso) hasonlít. Régebben csak a Duna felső és középső szakaszán élt, napjainkra a Rajna és Rhone vízrendszerében is előfordul. Hengeres alakú hal, fokozottan védett! Veszélyeztetett faj, eszmei értéke 100000 forint.

 
2013-ban az év hala volt a képen látható menyhal (Lota lota), más néven kutyahal. Ugyan nem védett, de a 20 centiméter alatti példányokat vissza kell engedni. Előszeretettel tartózkodik alámosott partokon belógó gyökérzet közelében, melyből a Duna szabályozása óta sajnos egyre kevesebb van.


A folyami géb (Neogobius fluviatilis) eredetileg a Fekete- és Azovi tenger sekély, partmenti zónájában élt, innen terjed szét Európa-szerte. 1970-ben fedezték fel a Balatonban, azóta a Visztula vízrendszerébe is jutott belőlük. Éppen ezért invazív fajnak számít.


Herman Ottó "látott hala" a garda (Pelecus cultratus) főleg a Tihanyi-félsziget hegyi halászairól híresült el, akik onnan irányították a halászhajókat attól fügően, hogy a garda-rajok merre haladtak. Nagyon lapos hal, könnyű felismerni a felfelé álló szájáról. Lassú vizeket kedvel, a vízfelszínre hulló rovarokkal táplálkozik.


Egészen mostanáig fogalmam sem volt róla, hogy ilyen halak is élnek a Dunában. Ő a Fekete-tengeri tűhal (Syngnathus nigrolineatus) Maximális 22 centiméteres hosszát elérve sem túl feltűnő. Tengeri hal, sekély, dús növényzetű vizekben él, az édesvizű folyók torkolati szakaszain jelenhet meg.


A szilvaorrú keszeg (Vimba vimba) egész Európában gyakori, legszebb nevű alfaja azonban az Északi-tengerbe futó folyókban találhatók: (Vimba vimba vimba). Rajokban él lassú folyású szakaszokon. Magyarországon gyakori halfajnak számít.


A német bucó (Zingel streber) sügérféle, a sekély vizű kavicszátonyok lakója. A folyószabályozás, mederkotrás révén élőhelyei szerte a Duna mentén veszélynek vannak kitéve. Ritka és védett faj, eszmei értéke 100000 forint.


A német bucót könnyű összetéveszteni a magyar bucóval (Zingel zingel), avatott halbiológusok a pikkelyük, és úszóik alapján határozzák meg őket. A szennyezésre kevésbé érzékeny, azonban a felduzzasztott szakaszokról eltűnt. Jó hír, hogy az expedíción sikerült találkozni ezzel a két halfajjal. Mindkettő nagy természeti értéket képvisel.


Búcsúzik a 3. Duna Expedíció Vilkovóban (Ukrajna). A negyedikre 6 év múlva, 2019-ban kerül sor.


Képek forrása: http://www.danubesurvey.org/photos/fish-photos

Ajánlott bejegyzések:

2013. szeptember 23., hétfő

Úszóláp és nádtenger rejti a Csupics-szigetet



Nem lennénk nehéz helyzetben, ha arra a kérdésre kellene felelni, milyen a kilátás a szigetcsépi Csupics-szigetről. Nádas. Ha nem lenne rajta az a két tucatnyi horgászkunyhó Magyarország egyetlen olyan dunai szigete lehetne, amelyet egyáltalán nem ölel körbe a Duna. A Csepel-sziget derekán járunk valahol félúton a szigercsépi harangzúgás és a majosházi Family Frost csilingelése között.

Kilátás a "mellékágra" északi irányban

Kilátás kelet felé, Majosháza irányába

Kilátás a "főágra", déli irányban

Kilátás a sziget csúcsáról északi irányban

Egészen 1876 késő teléig a Csupics-sziget egy volt csupán a lezárt Ráckevei-Duna feliszapolódó szigetei közül. Mai arculatát a tököli töltésszakadásnak köszönheti, amikor körülbelül 380000 köbméternyi föld mosódott bele a Csépi-szurdokból a Dunába. Ez a rengeteg anyag ugyan nem lepte el a szigetet, de körülölelte minden irányból. Nagyon nehéz megállapítani meddig tart a szárazföld és honnan kezdődik a meder, ugyanis a sekély vízben egyedülállóan gazdag élővilágú úszóláp képződött.

 
Ott ahol szinte megszűnt a vízáramlás, a nád, sás és egyéb vízi növények hamar megtelepedtek. Az évről-évre gyűlő szervesanyag lebegő tőzeget alkotott a száraik között, melyen megtalapedtek a lágyszárú növények. Ez a lebegő talaj nem kötődik a meder aljához, legfeljebb az oldalához. Ha a part mellett próbálunk rálépni könnyedén térdig merülhetünk benne. A csupics-szigeti úszólápon szép páfrányok nőnek, s néha találkozni térdig érő kerek levelű fűzfákkal is. Gyökereik alul nyílt vízbe érnek. Valahogy így kell elképzelnünk a kőszénképződés legelső szakaszát. 

Különös hely ez, egyáltalán nem érezni a megszokott Duna illatot. A tájról pedig leginkább a Velencei-tó jut az ember eszébe.


Szigetcsépről a Majosi úton lehet egyedül megközelíteni a szigetet. Kövezése alapján meglehetősen régi útról lehet szó, neve alapján a majosi révhez vezethetett. Egy beerdősült záráson érkezünk a szigetre, miután leküzdöttük az úszóláp fölé magasodó 1,5-2 méteres szintkülönbséget. A sziget belső részei egy elhagyatott szántóföldre emlékeztetnek, ahol tanyát vert az éppen érő galagolya, som és kökény, valamint az invazív bálványfa és a kanadai aranyvessző. A földutakat felverte a gaz és a fiatal ezüstnyárfák. A sziget peremét könnyű követni. Mint egy tál pereme, úgy megasodik körénk a sziget szélén növő keskeny erdő. 

 
Egy keskeny töltés vezet a szigetről Majosháza irányába. Két oldalról nyárfasor övezi, a fákon túl úszóláp kezdődik nádas és fűzerdő között csillan meg itt-ott a víz. Egy beton alapnál ér véget, ahol egyre szűkülő nyílás jelzi a nádasban, hogy régen innen indult a komp a túlsó oldalra.

 
A lezárt mellékág szigeti oldalán déli irányban horgászkunyhók sorakoznak végig a parton. Itt mélyebb a víz, mintha ki lenne kotorva. Földút is vezet a kunyhókhoz, az autók ezt jobban karban tartják, mint a megszűnt rév felé vezető párját. A Duna illatának hiányát kissé kárpótolja a túlsó partról átszűrődő halászlé illat, mely meghitt hangulatot kölcsönöz a verőfényes szigetnek.

A sziget déli csúcsa elvékonyodik, miuán elérjük az utolsó halászkunyhót a földút is véget ér. Innentől kezdve újabb nádas következik, mintegy csóvaként kapcsolódva a sziget tömegéhez.
 

A szigetcsépi Csupics-sziget különös példája annak, hogy a sorozatos emberi beavatkozások ilyen egyedülálló élőhelyet hoztak létre. Ha nem zárják le a Ráckevei-Dunát és nem történik meg a töltésszakadás Tökölön Szigetcsép és Majosháza között is a Szentendrei-Dunához hasonló folyószakaszt találnánk. Az a világ azonban már nem hozható vissza. Hogy így jobb-e vagy úgy volt jobb ki-ki döntse el maga.
  

2013. szeptember 20., péntek

Vad Szigetköz


A Szigetköz meglehetősen mostoha területe a Dunai Szigetek blognak, éppen ezért nagyon megörültem, hogy elkészült majd Mosonyi Szabolcs Vad Szigetköz című természetfilmje. Aki már látta a Vad Magyarországot (van aki még nem???) nem fog csalódni az egykori társrendező és operatőr 52 perces saját új filmjében sem. A főszereplő vízi állat- és növényvilág mellett sajnos nem lehet elmenni az ember tájformáló szerepe mellett sem. Lesz szó a bősi erőműről és az utóbbi 20 évben bekövetkezett változások élővilágra gyakorolt hatásairól. Őszintén remélem, hogy a Vad Szigetköz éppolyan pozitív fogadtatásban részesül, mint a 2 éve elkészült Vad Magyarország! A bemutatók mindenesetre ezt vetítik elő! A díszbemutató az Uránia Nemzeti Filmszínházban lesz, október 3-án 19 órakor.




További jó hír, hogy Török Zoltán készíti már a második Vad Magyarország filmet!


Folyamatosan frissülő információk a Vad Szigetköz facebook oldalán és Mosonyi Szabolcs honlapján.
 

2013. szeptember 18., szerda

Okozhatta-e a dunai jeges ár a Velencei-tó 1838-as kiáradását?

 
Kácsor László könyveit érdemes olvasni. Nemrég került kezembe a Velencei-tóról szóló könyve, amelyben váratlan információra bukkantam az 1838-as dunai jeges árvízről. Egy olyan közlésre, amely egészen más megvilágításba helyezheti ezt a történelmi árvizet. Történt ugyanis, hogy 1838 kora tavaszán a Velencei-tó vízszintje olyannyira megemelkedett, hogy elöntötte a déli part településeit, újra felszítva a tó teljes lecsapolásáért és ez ellen folytatott évszázados küzdelmet. Honnan származott az árvizet okozó hatalmas víztömeg? Elképzelhető, hogy a Dunából?


...csaknem elfelejtették a tavat, egészen az 1838-as árvíz súlyos pusztításáig. A katasztrófa nem is a tó felől érkezett, hanem a Duna árvize a Sión, a Sárvízen és a Kajtori-völgyön keresztül felnyomult a Velencei-tóba, amelynek vize olyan magasra emelkedett, hogy elöntötte a déli part településeit.
/Kácsor László: A Velencei-tó. 1984/

Első hallásra alig hittem, amit olvasok. Első gondolatom az volt, hogy ez a hír bizony a földrajzi tudományos-fantasztikum világába tartozik. Ezért jobbnak láttam ha utánanézek a dolognak, mert ki tudja, még az is előfordulhat, hogy én tévedek és a Duna valóban felduzzaszthatta a Velencei-tavat. Megkérdeztem Kácsor Lászlótól, honnan szerezte ezt az információt. Mivel a könyv már lassan 30 éves, nem sok reményt fűztem hozzá, hogy mindenre emlékezni fog. Elmondása szerint könyvtári, levéltári kutatásai közben bukkant az adatra, korabeli - feltehetően 1838-as - székesfehérvári lapokban. Sajnos az újság nevére már nem emlékezett.

Sátrakat formázó nádrakások a Velencei tavon (1972)

Egyelőre sajnos a hivatkozott korabeli újságcikk nem került elő, mely a Duna jeges árjának Velencei-tóba zúdulását ismertetné velünk. A keresésben bármilyen segítséget szívesen elfogadok, jó lenne, ha valaki tudná, milyen lapok jelentek meg 1838-ban Székesfehérváron. Ha jobban belegondolok, valószínűleg ez az egy bizonyíték szólna e földrajzi kuriózum mellett.

Ellene szóló érv annál több van, lássuk ezeket pontokba szedve:

1, 1838. március 22-én éjjel akadt meg a jégtömeg a Tolnától délre található Borrévi-kanyarulatban. A jégdugó mindössze egyetlen napig állt itt, a víznyomás mácius 24-én hajnalban emelte meg és szállította tovább folyásirányban lefelé. Egy nap alatt nem tudott volna annyi víztömeg felgyűlni a jégtorlasz mögött, hogy a 100 kilométernyire lévő Velencei-tóig visszaduzzadjon a Sárvíz. Számolni kell ugyanakkor a Sárvíz vízgyűjtőjén bekövetkezett hirtelen olvadással, mely a dunai jégzajlást is előidézte. A Sárvíz vízhozama ennek hatására jelentősen megnőhetett a vízgyűjtőn felhalmozódott hómennyiség függvényében. Ez egy laikus szemlélődőnek olybá tűnhetett (amennyiben a borrévi jégdugóról is voltak ismeretei), hogy mivel egészen a Dunáig vízben áll a széles völgytalp, nem láthat mást, csakis a visszaduzzadt Duna vizét.

2, Ugyan napjainkban a Sió-Sárvíz-Kapos vizei az egykori Borrévi-kanyarulaton is áthaladva jutnak el a Dunába, 1838-ban ez korántsem volt így. A Sió név ekkor még alig volt használatos, Sárvíz néven haladt végig a meder a Szekszárdi-dombság lábainál, hogy aztán Báta településnél érje el a Dunát. Így tehát a borrévi jégtorlasz nem a Sárvizet, hanem csak a Dunát duzzasztotta fel, mely a torlaszt megkerülve éppen a Sárvíz medrében talált magának utat. Így pusztította el a jeges árvíz szinte az egész Sárközt Bátáig.

A Sárvíz alsó szakasza (Ihrig D. 261. p)

3, A Sárvíz volt az első vízfolyás a Dunántúlon, melynek medrét még a reformkorban sikerült teljes hosszában rendezni. A munkálatok során elbontottak több malmot, mely az elmocsarasodásért felelt, kiásták a Nádor-csatornát és mellette a Malom-árkot. E munkálatokat a XVIII. század közepétől körülbelül 70 éven keresztül halogatták, csak 1810-1825 között sikerült végre megvalósítani. A Sió Simontornyáig tartó medre ekkoriban még mindig egy mocsárra hasonlított leginkább, nyílt vízfelületet igen ritkán lehetett látni.

A Velencei-tóból érkező vizek a kajtori malom völgyében Seregélyes és Aba településeken keresztül csatlakoztak a Sárvíz vízrendszeréhez. Ez egy szabályozatlan, időszakos vízfolyás lehetett, melyen a XIX. század végéig, a Dinnyés-mocsár és a Nádas-tó lecsapolására tett kísérletekig több malom is állt. Ezek a malmok mai terminológiával vízlépcsőkként funkcionáltak, visszaduzzasztották a felvizet. A Duna áradásának ezeken a "vízlépcsőkön" át kellett volna haladniuk.

A Sió, Kapos és Sárvíz helyszínrajza 1868-ból (Ihrig D. 261. p)

4, Minden Velencei-tóról szóló történeti mű megemlíti az 1838-as tavi árvizet, azonban egytől egyig adósak ennek a pontos dátumával. Amennyiben ez nem közvetlenül 1838. március 22-e után történt úgy bizonyosak lehetünk benne, hogy a Duna jeges árvize semmilyen szerepet nem játszott benne.

5, Talán a legfontosabb érv a visszaduzzasztás ellen az egymástól 100 kilométerre lévő Borrév és Velencei-tó közti szintkülönbség. Sajnos szinte lehetetlen visszanyomozni, hogy mekkora volt a borrévi jégtorlasz koronaszintje és mekkora volt a Velencei-tó vízállása a kérdéses időpontban, egy biztos, a két szint között most körülbelül 15-16 méter szintkülönbség van. A Borrévi-kanyarulatban folyó Sió partja napjainkban 88 méter magasságig száll alá, míg a Velencei-tó szintjét az agárdi vízmérce sempontjához (0 pont=102,6 méter a Balti tenger szintje fölött) mért 140-170 centiméter (104-104,3 m.B.f.) között szabályozzák. Szinte biztosak lehetünk benne, hogy Borrévnél nem állhatott 16 méter magas jégtorlasz. De ha állt is volna, a Duna bizonyára inkább kikerüli a Sárköz lapályos vidékén.

Léggömbök a Velencei-tó fölött (Fortepan.hu/MHSZ)

A Velencei-tavon bekövetkezett áradás körüli talány megfejtése talán közelebb vihetne minket a korabeli földrajzi gondolkodás megértéséhez.

A Velencei-tó áradását a vízgyűjtőn bekövetkezett hirtelen hóolvadás válthatta ki. A felduzzadó patakok egy olyan Velencei-tóba érkeztek, melyet akkor még jégpáncél fedett. Az emelkedő vízszint eláraszotta a déli, laposabb partra települt halászfalvakat, Gárdonyt és Dinnyést. A Sárvíz hóolvadástól elárasztott völgyéből, valamint a Dunáról és Pest-Budáról érkező hírek egy egésszé állhattak össze a helyiek fejében. S a tudósító már tényként írhatta meg beszámolóját a székesfehérvári újságba: a Duna árvize felduzzasztotta a Velencei-tavat.

Ennek kiderítése csakis a Kácsor Lászó által említett korabeli és helybéli tudósítások ismeretében lenne lehetséges. E cikk felkutatásában minden segítségnek, jó tanácsnak, öltetnek nagyon örülnék.


Ajánlott és felhasznált irodalom:

  • Ahol télen is aratnak A Velencei-tó lecsapolásáról
  • Ihrig Dénes: A magyar vízszabályozás története (1973.)
  • Némethy Károly: A pest-budai árvíz 1838-ban (1938.)

2013. szeptember 11., szerda

Debrina


A keresztgát mellett ledöntött bicikli ugyanolyan része a Duna menti tájnak, mintha kocsma oldalának dőlve látnánk. Egyértelműen horgászokra utaló nyom, annak ellenére, hogy majdnem a világ végén járunk, de legalábbis Magyarországén. Hercegszántótól nyugatra, már régen elhagytuk Budzsákot, a karapancsai Habsburg-főhercegi vadászkastélyt, és a szebb napokat látott Hódunát. Itt már összezavarodik a közigazgatás is, régen elhagyott Duna medrek helyén ringó kukoricatáblákon vezet keresztül a határ. Senkit nem érdekel, hogy ez már nem Hercegszántó, hanem Kölked holott a Dunának még mindig a bal partján járunk, amikor egy ledöntött kék kerékpár mellett kiérünk Magyarország legdélebbi és legutolsó dunai szigetéhez.


A Debrinához.

A sziget közigazgatási helyzetét tovább bonyolítja, hogy nincsen egyértelműen belerajzolva a homokba a horvát határ. Közkeletű tévedés, hogy a Duna Szerbiába távozik Magyarországról. Ez nem így van, Horvátországba folyik át, ugyanis létezik a Horvát-Dunántúl - amennyiben érdemes annak a pár eltűnő szigetdarabnak külön földrajzi nevet adni, ami a Duna bal partjára került a folyószabályozások miatt. Sajnos hiába kerestük a horvát határt a Debrina sziget déli csúcsnál, az alacsony vízállás miatt még a déli szigetcsúcsot sem találtuk meg. 

A Debrina 2006-ban.
A Debrina sziget nem tiszteli a mesterségesen meghúzott határvonalakat, a mellékágba beépített zárás miatt folyamatosan hízásnak indult, és mint egy kövér ember, aki már nem fér bele a nadrágjába, szépen lassan átlóg a szomszédos országba.

Nevéről mit sem tudni, egy biztos, létezik olyan, hogy Debrina dűlő és létezett olyan, hogy Debrina-fok, ezen talált magának utat a Baracskai-Dunába egy-egy nagyobb dunai árvíz. Ez a fok legkésőbb az előző századfordulón megszűnt, amikor az Itáliából hazatérő Türr István vezetésével elkezdték kiásni a Ferenc-tápcsatornát, mely a bajai Sugovicából táplált be vizet a régi Baracskai-ágban kialakított csatornán keresztül a Bezdántól induló Ferenc-csatornába. Bonyolultnak hangzik mindez, s valóban, a régi Mohácsi-szigeten igencsak bonyolult, már-már szigetközi állapotok uralkodtak a vízrajzban. A Duna igen gyakran változtatta a medrét, és előfordult az is, hogy a hercegszántóiak egy áradás után már nem tudták kihajtani az állatokat a legelőre, mert közben a Duna új medret épített magának a falu szélén. A Debrina-sziget sajnos minderre nem emlékezhet, a XIX. századi szabályozások idején még nem létezett, a XX. századiaknál pedig még csak fiatal zátony volt. A folyószabályozás ezt a szigetet sem kímélte, egy zárás és két kisebb sarkantyú épült rajta, minek következtében "fejlődése" rohamosan felgyorsult és évről-évre kevésbé hasonlít szigetre.


Ha van időnk pillantsunk a Debrina-szigetre a gégömb (GoogleEarth) segítségével. Ha a menüsoron látható óra csúszkájával visszapillantunk a 2006. évre, nyomon követhető a változás üteme. Az ember nem is gondolná, de az eltelt hét év alatt egész új erdők nőttek fel rajta és a mellékágában.

Ennek persze kifejezetten örülnek a vonuló és az itt fészkelő madarak. Kócsagokat és gémeket is lehetett látni, bár az ember közeledtére nagyon gyorsan szétrebbentek.


A főági oldalon teljesen más a helyzet. Itt - mint minden hasonló helyzetben lévő szigetnél - erőteljes elmosódás jellemző. A fenti képen agyagos partszakasz látszódik, itt az alámosott agyagtömbök sziklaként szakadnak bele a Dunába. Szépen lassan fogy a sziget.

 
  
A legérdekesebb jelenséget a két sarkantyú között találtuk, ahol egy hatalmas homokdombot hordott össze a folyó limánya. Mivel előző este esett, így a homok felső rétege összetapadt. A kissé emelkedő vízszint pedig lassacskán elkezde elámosni ezt a kupacot, a homokpergés folyamtosan zajlott. Néha felgyorsult a folyamat, amikor egy nagyobb hajó érkezett. Igazából reménykedtünk benne, hogy a harmadik Duna expedíció tagjai éppen itt, az utolsó magyar szelvényen fognak dolgozni, de mint a hírekből megtudtuk, egy nappal később, augusztus 30-án értek ide.


A főági elmosódás nem tesz jót a parti fáknak, előbb utóbb beledőlnek a Dunába, járhatatlanná téve a déli szigetcsúcs környékét. Nyakig érő gyökerek (!) között valahogy csak sikerült kikászálódni erről a részről, ahol fennállt a veszélye, hogy bármikor a fejünkre dőlhet egy fa.


Valami hiányzik a Debrina-szigetről, legalábbis Dunakanyarhoz szokott emberek a képeket böngészve egyvalamivel biztosan nem fognak találkozni. Kíváncsi vagyok, a bejegyzés végére rájön-e valaki!


A sziget déli csúcsánál alaposan megváltozott a táj. És megváltozott az üledék is, cuppogós sár és futóhomok váltakozott, mindkettőben előszeretettel fetrengtek bele a vaddisznók, melyek nyomait a fenti képen is tapasztalhatjuk. Az átható vaddisznószagot sajnos csak hozzáképzelni tudjuk. A mellékágban szó szerint a szemünk előtt zajlott a szukcesszió, azaz a növényzet térhódítása, természetesen a mellékág nyílt vízfelülete rovására. Éles peremmel válik el egymástól a benövényesedett és a csupasz zátonyfelszín. Kellő vízállás esetén könnyedén be is lehetne szintezni ezt a határvonalat.

A lágyszárú zóna felett fiatal fűzerdő csatlakozott a sziget nyárasához.


Arról már volt szó, hogy valamivel biztosan nem találkozik az ide látogató, most legyen arról is szó, amivel csakis itt találkoztunk eddig (na jó, a Kacsa-szigetnél is, de az nem pont ilyen volt). Alacsony vízállásnál csodálatos homokformák bukkannak elő a mederben. Mintha egy hatalmas kéz redőzte volna be a mellékágat, homokdűnesor váltakozik mélyebben fekvő részekkel, ahol a megtelepedett növényzet zöldje teszi láthatóvá a domborzat különbségeit. A legszebb formák a zárástól északra a szigeti oldalon, valamint a már valószínűleg Horvátországba átnyúló déli kifolyásnál láthatók (lásd első kép).

Mivel Hódunán (e név talán a Holt-Duna összeforrásából eredt, amiből a környéken nincs hiány) naponta csak kétszer jár busz így igyekeznünk kellett visszafelé. A kék kerékpár még ugyanott volt.


A Debrina-sziget mellett húzódó töltés országhatár egyben egy rövid szakaszon, balra Magyarország, jobbra pedig horvát terület látható, mely egészen a háttérben felsejlő őrtoronyig fut.

Végezetül a megfejtés a könnyű kérdésre: a Debrina-szigeten kaviccsal nem találkoztunk egyáltalán. Pakstól délre már kifejezetten ritkán látni.

2013. szeptember 7., szombat

Verespatak - eltűnik, mint Ada Kaleh?

 
Mennyit ér a táj? Mibe kerül három település? Kifejezhető-e pénzben három hegycsúcs látképe a rajta fekvő erdőkkel és legelőkkel? Ha csupán a földhivatali adatokat nézzük akkor igen. Más kérdés, hogy mennyit ér ennek a tájnak, városnak a múltja, az itt élők és az ő emlékeik. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, nem jelentenek számára semmit a római bányák. Sosem ült a csendes templomok padsoraiban, nem úszott a tóban, nem játszott bányászgyerekekkel a poros udvaron. A Duna-vízgyűjtő legveszélyesebb beruházása készül Verespatakon, 43 négyzetkilométer holdbéli táj. Ára 300 tonna arany és 1600 tonna ezüst.
 
Békebeli aranybányászat (forrás)

"...Itt sajnos nem így van: mítoszt, 
néma harangszót, 
történelmet, 
 mendemondát 
egyként elsöpörtek, és semmi sem maradt belőle ebben az árnyak völgyében. 
Szó szerint megfogadták Goethe tanácsát: 
"Bewahre dich von Räuber und Ritter und Gespenstergesichten".

Mindennek nyoma veszett."

Patrick Leigh Fermor: Erdők s vizek közt

Verespatak a Duna vízgyűjtő területén található, a település helyére tervezett külszíni fejtés és a 400 hektár felszínű zagytározó már elegendő lenne ahhoz, hogy a blogon foglalkozzunk vele. Verespatak sorsával  kapcsolatban azonban létezik egy halvány párhuzam - éppen a táj lélekrajza kapcsán - egy 40 évvel ezelőtti, hasonló kaliberű beruházás. Ada Kaleh hullámsírba és feledésbe merült emléke dereng fel most is. Úgy tűnik a "fejlődés" nem áll meg, nem kapcsolódik rendszerekhez, sem államformákhoz. A történelem megismétli önmagát, a különbség csupán annyi, hogy most lehet tiltakozni.

Az "aranynégyszög" bányavárosai

Verespatak az Erdélyi-szigethegységben helyezkedik el, annak legnagyobb déli tagjában, az Erdélyi Érchegységben. Ennél is pontosabban: az Aranyosmelléki-hegységben található. Egyike volt az ún. Aranynégyszöget alkotó négy erdélyi településnek Zalatnával, Nagyággal és Aranyos(Offen-)bányával együtt. Később a kimerülő Aranyosbánya helyett a Hunyad vármegyei Brád vált a négyszög negyedik csúcsává.

Verespatak aranya vulkáni működés következtében jött létre. A középső miocén kor bádeni emeletében a Kárpát-medence kis túlzással a mai Karib-tengerre emlékeztető szigettenger volt, melyből 13-16 millió évvel ezelőtt sorban emelkedtek ki a vulkánok. Az Erdélyi-Érchegység vulkanizmusának első fázisát dácit, riodácit és riolit kőzetek jellemzik, az idő előrehaladtával egyre inkább bázikus kőzetek keletkeztek, elsősorban andezit és annak számtalan változata. A hidrotermális ércesedés a vulkáni működés befejező szakaszához kapcsolódik. A vulkáni kürtők irányából kiinduló repedésekben, üregekben gőzök, gázok, oldatok csapódtak le, főként szulfitok formájában. Verespatakon azonban nem csak ércek, de termésarany telérek is kialakultak. A legnagyobb termésarany darabot a hunyad vármegyei Brádon találták 1891 novemberében, súlya 57,726 kilogramm volt. Nem sokkal később beolvasztották. Verespatak leghíresebb termésarany lelete a Nagy-Kirnyik-hegy Katronca tömzséből került elő az 1820-as években.

Már a dákok és a rómaiak is bányásztak aranyat Verespatakon, a Csetátye- és Kirnik-hegyet, mint sajtban a lyukak hálózták be a bányajáratok. A római korban rabszolgákkal bányásztatták az aranyércet. Hatalmas tűzzel hevítették a kőzetet, melyre aztán vizet öntöttek. A fellazuló kőzetet eztán könnyebb volt már kéziszerszámokkal kitermelni.

A tellúr-vita

A XVIII. század végén élénk vita alakult ki a természettudós Kitaibel Pál és Müller Ferenc József (von Reichenstein) erdélyi bányakapitány között. Egymástól függetlenül, de 6 év eltéréssel fedezték fel a tellúr elemet aranyércek vizsgálata közben. Vitájuk végén Kitaibel kénytelen volt elismerni Müller elsőbbségét a felfedezésben, de eközben egy nevető harmadik, a német Martin Heinrich Klaproth nevezte el az elemet tellúrnak a latin "tellus", föld szóról, 1797-ben. Müller 1783-ban, a Zalatna melletti Facebaj-hegy Mariahilf tárnájában talált ércben fedezte fel a periódusos rendszer 52. elemét, míg Kitaibel Verespatakon, 1789-ben.

A verespataki járás (Pallas Nagylexikon, Gönczy Pál)

Már a település neve is utal a környék gazdagságára. A Verespatakon átfolyó hasonló nevű patak vizét az oldott ásványi anyagok színezték meg. Ez a vízfolyás az Abrud-patakon keresztül Topánfalvától keletre ömlött az ugyancsak beszédes nevű (vármegye és székely szék névadó) Aranyos folyóba. Az Aranyos a Marosba ömlik, a Maros a Tiszába, a Tisza pedig végül a Dunába. Így kanyarodik vissza a Veres-patak vize magyarországi és szerbiai kitérő után Romániába. Ha esetleg a cianidos zagytározó véletlenül átszakadna ezen az útvonalon pusztítana el minden élőlényt.

Aranyban gazdag hordalékáról kapta nevét a Verespataktól északra kanyargó Aranyos folyó, a Maros legnagyobb jobbparti mellékvize. Római korból fennmaradt neve ugyancsak az aranyhoz kapcsolódott: Auratus. A partján élők aranymosásból egészítették ki jövedelmüket. Sáraranya a Verespatak és Abrudbánya fölé magasodó hegyek kőzetének aprózódásából és mállásából származik.

162. június 20-án keltezett viasztábla (forrás)


A római korban is kiterjedt aranybányászat folyt a térségben Ampelum (Zalatna) központtal. Dacia provincia megalapítása (106/107) és feladása (271-275) között eltelt időben Verespatak az Alburnus Maior nevet viselte. Romjaiból épültek fel Verespatak ma is látható épületei, sok helyen lehet látni a falakban római köveket. A település határában állt Alburnus Maior erődje, mely a bányatelep védelme érdekében emeltek. Verespatak római bányái régészeti szenzációnak számítanak. A tárnákban 1786-1855 között számtalan viasszal borított írótáblát találtak. Jelentősségüket csak sokára fedezték fel, addig több példány elkallódott, elveszett a rájuk bukkanó bányászok tudatlansága következtében. A latinul tabulae ceratae-nak nevezett dokumentumok a II. századi római kurzív írás felbecsülhetetlen értékű emlékei. Görögösen attól függően, hogy két, három, esetleg több összefűzött részből álltak nevezték diptichonnak, triptichonnak, avagy poliptichonnak. Főleg bányászati, kereskedelmi adatok, adás-vételi szerződések álltak benne. Egy 1855-ben táblán szerepelt először Alburnus Maior, e nélkül ma nem ismernénk Verespatak római nevét. A viasztáblák Verespatakon és a Magyar Nemzeti Múzeumban is megtekinthetők. Vajon mennyi rejtőzhet még belőlük a föld alatt?

Verespataki látkép (abrudbanya.ro)

Egészen a második világháború utáni erőltetett iparosításig régi módszerekkel termelték itt az aranyat. 1900-ban mintegy 350 önálló bányavállalat működött a környéken. Az arany mellett ezüstöt és rezet is termeltek. A legnagyobb bányavállalkozás a magyar királyi és társulati Orlai Szt.-Keresztbányamű volt, 14085 hektáron 300 munkással évente 34 kg aranyat és 18 kg ezüstöt bányásztak ki. Verespatak annak ellenére, hogy Alsó-Fehér vármegyében járási székhely volt, nem volt városi rangja. 1910-ben 2907 lakosából 1481 magyar és 1412 román volt. Felekezet szerint már vegyesebb volt a kép: 1031 római katolikus mellett volt 755 orthodox és 775 görög katolikus, ismeretlen számú református és unitárius. Jelenleg az orthodox többség mellett 2 református, 14 unitárius és 45 római katolikus él Verespatakon.

 
Verespatakhoz a román időkben hozzácsatolták a szomszédos színromán falvakat, így a nemzetiségi arányok megváltoztak. Abrudbánya, Zalatna és Verespatak magyar lakossága addig is szigetszerűen jelent meg a környező román lakosságú vidék közepén. Városias jellegük és viszonylagos gazdagságuk miatt a Horea-féle lázadás és az 1848-as románjárásnak is áldozatul estek. 
     
Verespatak főtere (szabadsag.ro)
 
A II. világháború után az iparosítás alaposan megváltoztatta a vidék képét. Azok a paradicsomi állapotok, melyek Ada Kaleh elpusztításakor is nagyrészt megvoltak Verespatak esetében már nem mondható el. Bármennyire is szomorú, a kanadai-román Roșia Montană Gold Corporation (RMGC) bányavállalat által tervezett külszíni bányát már megvalósították Ceaucescu idején, a településtől keletre. Létezik már a zagytározó is, csak éppen nem Abrudbánya, hanem az Aranyos folyó fölé magasodik a sásza-vincai völgyben (valamint kisebb, mint 400 hektár). Verespatak épületállományának felét már felvásárolta a vállalat, ez alaposan meglátszik a település arculatán. Romos, összedőlt épületek szegélyezik a főteret, fotósok előszeretettel fényképezik az emeletes református parókia bedőlt tetetjét. Ha esetleg a beruházást sikerül is megakadályozni, a település arculatát szinte lehetetlen lesz rendbehozni. Azok akik már eladták a házukat, elköltöztek Nagyenyedre, Gyulafehérvárra vagy még messzebb. Összedőlt házaikba valószínűleg már sosem térnek vissza.

Verespatak külszíni fejtés jelenleg. Ilyenből lesz még négy. Fénykép Reviczky Zsolt: nol.hu

Annak idején az első embernek valószínűleg csak le kellett hajolnia a hegyoldalban a ragyogó termésarany darabért. Miután a felszíni termésarany elfogyott, a legdúsabb ércet kezdték bányászni kézi erővel. Később tárnák sokasága hálózta be a hegyeket. Mikor ezek is kimerültek hatalmas tájsebeket nyitott az emberiség, hogy a kevésbé dús érceket is fel tudja használni. Sőt - ha emlékszünk még a tiszai cianidszennyezésre - az Aurul cég Nagybánya mellett már a réges-rég felhasznált meddőt forgatta át újra és nyerte ki belőle az aranyat cianidos technológiával. Az RMGC ugyanezt a technológiát szándékozik használni ezen a bányaterületen is. 
    
A RMGC által elhordott hegyek helyén nyíló tájsebekből 15 éven keresztül tervezik bányászni az aranyércet. Hogy ez mennyire éri meg az éppen aktuális időpontban, az az arany világpiaci értékétől függ. Verespataknak csupán annyiban nincsen szerencséje, hogy az érctartalmú kőzetre települt még több ezer éve. El fog tűnni a szomszédos két településsel, templomaival, római erődjével, ősi tárnáival együtt. Még ha igazak is a hírek, hogy a területet rekultiválják, legfeljebb egy simian-szigetihez hasonló Ada Kaleh patyomkin-falu nőhet ki a helyén egy kihalt skanzennal. A cianidos zagytározó pedig még száz évvel a külszíni fejtés leállása után is ott fog tornyosulni Abrudbánya fölött. Összehasonlításként ebben a tározóban 214-szer annyi cianidos zagy lesz mint amennyi a kolontári tározóban fölhalmozott vörösiszap volt. A Szarvas-völgyben 185 méter magas gát épül, mögötte fog felhalmozódni a cianidos zagy. Mivel a tározó alulról nem lesz szigetelve a zagy egy része a talajvízen keresztül fog távozni.

A tervezett külszíni bányák tervrajza (wikipedia.hu)

Verespatak jelenleg egy félig kihalt hangyabolyhoz hasonlít, ahol a hangyák fölött már ott tornyosul egy markológép csak egy jelre várva. Valahogy nem tudom kiverni a fejemből a deja vu érzést, hogy ami itt készül egyszer már megtörtént. Reisenbüchler Sándor rajzfilmet is forgatott róla.

Termésarany Verespatakról (forrás)

Mintha Romániában megállt volna az idő. Ha áram kell egy sziget és még néhány falu nem számít. Ha árvíztározó kell elsüllyesztjük Bözödújfalut. Kénre bukkantak a Kelemen-havasokban? Nosza nyissunk egy külszíni bányát a nemzeti park kellős közepén. 300 tonna arany, 1600 tonna ezüst cianidos technológiával? Csupán egy 2000 éves bányaváros az ár, mely történelmét tekintve a dák-római nemzeti mítosz egyik sarokköve (lehetne).



Ajánlott és felhasznált irodalom:
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...