2013. február 28., csütörtök

Felszámolt sváb temető sírkövei borítják a Gellért rakpartot


"Ha ez a képen látható sírkő önmagában feküdne a pesti Duna-parton, rossz tréfának is vehetném, de sajnos több száz sírkő hever a Gellérthegy alatt. Mindenesetre furcsa ötlet volt temetői márványkőből kirakni a Duna fenekét."


A fenti részlet Kácsor László természetbúvár-író leírása, melyet fényképpel is illusztrált 1990-ben jelent meg "A folyók élni akarnak" című könyvében. A rövid képaláíráson kívül hosszas böngészés után sem találtam semmi más információt arról, hogy a magyar vízépítő mérnökök miért sváb sírkövekkel erősítették meg a Szent Gellért rakpartot. Az eset mindenesetre nem lenne egyedi, hiszen például Vácott is felszámolt régi temetők anyagával töltötték fel a korzó déli részét. Magad uram, ha szolgád nincs: nem volt más hátra, mint a téli nagyvíz levonultával felkerekedni, hogy saját szememmel győződjek meg erről a folyószabályozással egybekötött kegyeletsértésről.


Ám hiába bóklásztam a Ferenc József (Szabadság) híd és az Erzsébet híd közötti hulladékkal borított rakparti kövek között, egyetlen árva sírkövet sem találtam. Vannak ugyan szabályos faragott kövek a szabálytalan terméskövek között, de azok jobbára a széteső rakpart elemei közül kerültek ki. Feliratos, faragott kő még a víz mélyén sem látszott. Elképzelhető, hogy valaki észbekapott és elvitette innen a sírköveket?  Léteztek egyáltalán? Hogy lehetne ezt kideríteni?

Utolsó utáni esélyként felrémlett, mintha Az erők élni akarnak blog szerzője egyszer említette volna, hogy éppen a Dráva parti Vízvárra tart Kácsor Laci bácsihoz. Talán egy szemtanú több felvilágosítással szolgálhat! Egy gyors levélváltás után már meg is volt a telefonszám.

Szerencsére Laci bácsi 85 éves korában is kiváló szellemi frissességnek örvend. Elbeszélése szerint ő annak idején, még a '60-as években hévízforrásokat kutatott a Duna medrében, alacsony vízálláskor, az Ínség-szikla környékén. Tőle tudom, hogy annak idején több más partközeli szikla is akadályozta a hajózást, ugyanis a hajóvontató út ott haladt el a Szent Gellért-hegy tövében. Azokat a sziklákat felrobbantották, de az Ínség-sziklát ki tudja miért nem bántották, talán a hévízforrások miatt, vagy talán azért, mert akkor már a gőzösök a Duna közepén haladtak.

A hévízforrások keresésekor teljesen véletlenül találkozott azzal a dunai hajóssal, akinek a darushajója akkoriban öntött új kőszórást a rakpart rézsűje tövébe. A kövek között szép számmal akadtak gótbetűs német sírkövek, márványkeresztek és obeliszkek töredékei. Ekkor készült róluk a könyv illusztrációjának szánt egyetlen fellelhető fénykép.

De melyik lehetett az a temető, melyből a kövek származtak? Budapest egészen az 1860-as évekig német többégű város volt. Temetőiben éppen ezért igencsak gyakoriak voltak a vésett gótbetűs sírkövek. Kácsor László elbeszélése alapján bizonyossá vált, hogy a kövek nem a rakpart építésekor, 1897-ben kerültek oda. Kellett tehát találni egy régi temetőt, melyet a '60-as években valahol a környéken számoltak föl. Ilyen pedig csak egy volt.
 
 
A Németvölgyi temető. 

Ugyan 1912-ben már bezárták, de Budapest ostroma után még temettek a Csörsz utca Alkotás út, Jagelló út által bezárt háromszögbe, mely egykor a főváros legnagyobb sírkertje volt. 1963-ban számolták föl végleg, helyén ma a Gesztenyés kert, a MOM pályák és a Budapesti Kongresszusi központ található. Az évszámok egybevágása miatt nagyon valószínű, hogy ebből a temetőből szállították át az olcsó "építőanyagot" a budai rakpart megerősítésére. Akkoriban persze nem kísérhette az eseményt médiafigyelem és lakossági tiltakozás.

A régi sírkövek pedig feltehetően ugyanott hevernek még mindig, s ha a vízállás alábbszáll, az Ínség-sziklával együtt merülnek újra a Duna habjai fölé. 

Akkor majd gumicsizmában, fényképezőgéppel és dörzsszivaccsal megkeressük őket!


Ajánlott irodalom: Kácsor László: A folyók élni akarnak Gondolat, 1990. 45. p

2013. február 26., kedd

Öt éve változatlan a gödi mellékág északi küszöbszintje


2013. február 24-én, vasárnap reggel 134 cm-es vízállást mutatott a váci vízmérce. Ekkor már két napja figyeltem a www.hydroinfo.hu-t. A szokatlanul csapadékos tél miatt december óta viszonylag magas volt a Duna vízszintje. Mivel télen a fagyás miatt viszonylag kevés víz jut el a folyóba, ezt az időszakot inkább kisvizek szokták jellemezni. Ezért volt meglepő, hogy ezen a télen nem egy szakaszon el kellett rendelni az első fokú árvízvédelmi készültséget. Azóta jelentősen apadt a folyó, megközelítette a Gödi-sziget esetében szó szerint vízválasztó váci vízmércén mért 125 cm-es értéket.

Az északi kavicszátony - víz alatt

Annak idején, 2008-ban megfigyeléseim alapján ez volt az a kritikus szint, melynél áradáskor megindult a mellékág vízáramlása, apadáskor pedig megszakadt. Mivel a vízállás kezdte megközelíteni ezt a küszöbértéket, ideje volt felkerekedni és megvizsgálni, öt év alatt változott-e a Gödi-sziget északi küszöbszintjének magassága. A változás dokumentálása már csak azért is fontos, hogy választ kapjunk arra a kérdésre feltöltődés, avagy medersüllyedés várható a Gödi-sziget mellékágában.

Leginkább a stagnáló vízállás, valamint a 125 cm-t némiképpen meghaladó vízszint kedvez a mérésnek. Ilyen esetben elég begázolni a vízbe és egy mérőszalaggal megmérni a vízmélységet. A kapott értéket elegendő kivonni a váci vízállásból, és a vízmérce 0 pontjának magassága ismeretében már meg is kapjuk az abszolút (tengerszint feletti) magasságot. Amennyiben 125 cm-nél alacsonyabb a vízállás a mérés nagyon megnehezül, bár nem lehetetlen. Ebben az esetben a mellékág betorkollásánál épült kavicszátony szárazra kerül, ezért a legalacsonyabb ponton egy gödröt kell ásni, ahol a "talajvíz" tükrének mélységétz kell lemérni és az értéket hozzáadni a vízállás adathoz.

Február 22-én délelőtt, a fényképek készítésekor, Vácott mért 146 cm-es vízállásnál még úgy gondoltam, hogy a Gödi-sziget északi csúcsánál várt 21 cm mély vízre elegendő lesz egy térdig érő gumicsizma. Sajnos nem lett igazam, így a mérést meg kellett ismételni két nappal később 24-én vasárnap délután. A reggel mért 134 cm és az esti  136 cm között 1 órakor mértem meg a mellékági küszöb legsekélyebb pontját. Ez ekkor 11 cm volt. A mérést valószínűleg kismértékben befolyásolhatta a délben leesett nagy mennyiségű csapadék, ugyanis az előrejelzett további apadás másnap reggelre átcsapott mérsékelt vízszintemelkedésbe.

 
A vasárnap reggeli és az esti vízállás-mérés időpontja között pontosan "félidőben" 135 centiméterre interpoláltam a két adatot. A két adat különbségéből adódik a 135-11 cm=124 cm egyenlet, azaz a Gödi-sziget mellékágának küszöbszintje az elmúlt öt évben gyakorlatilag nem változott. Maradt 98,86 méter a Balti-tenger szintje fölött.
A magasságérték változatlansága egyfelől tűnhet pozitív fejleménynek, hiszen nem lett magasabb a küszöbszint, azaz a tálként jellemezhető gödi mellékágba ugyanakkora vízállásnál jut be a főág vize. Azonban ha a főági medermélyülést és a mellékág beslőbb részeinek feliszapolódását is figyelembe vesszük, a helyzet nem túl rózsás.
 
A Gödi-sziget északi csúcsa, jobbra a főág


A feliszapolódott parton egy fattyúág emlékeztet arra, hogy itt egykor nyílt vízfelület húzódott


A Gödi-sziget pusztulásáért felelős zárás maradványai.
 

A zárást először a fagy, majd a helyiek bontották meg


A gödi magaspart és fűzfái


Gödi zen kapu. Felirata: Duna-Ipoly Nemzeti Park


A mellékág déli szakasza
 

Magányos kacsa a visszatorkollás közelében


50 éve még nyílt Duna medret láttunk volna itt


Vízbedőlő fák jelzik az instabil, laza üledékű partot

Viszont még mindig jobb a helyzet Gödön, ahol a megbontott zárás miatt újjáéledt a mellékág, mint akár az Égető-, akár a Kismarosi, vagy a váci ág jobbparti szigeteinél.

2013. február 20., szerda

Letűnt világok - dokumentumfilmek vízparti fejlesztések romjairól


Minden dunai embernek megvan a maga kedves zugja a folyó mentén, ahová szívesen elvonul a város zaja, a tömeg elől. Kikapcsolódni, egyedül lenni, bámulni a fodrozódó vízen csillámló napfényt, figyelni a madarakat, halakat. Lehet ez a hely egy csinos hétvégi ház, horgásztanya, apró sziget, régi csónakház, omló vakolatú vendéglő, ártéri erdők ölelésében megbúvó kicsiny föveny. A dunai ember kifejezetten konzervatív, amikor ezekről a kedves helyeiről van szó. Ragaszkodik hozzá, védi azt és gyanakszik ha valamilyen beruházás készül a közvetlen környezetében. Hiszen ezek a helyek pont azért kedvesek számára mert az állandóságot képviselik ebben az egyre gyorsabban változó világban. Aki minden fát névről ismer az ártéren, az egyetlen fa elpusztítása láttán is keserűséget érez. Aki végignézi, hogy egy markoló lerombolja fél évszázadig látogatott csónakházát egy "tucat" lakópark számára, bizalmatlanná válik minden új beruházással szemben. Aki azt látja, hogy mások lassan lebontják körülötte életének féltve őrzött díszleteit tehetetlen dühöt érez. 

A Római-partra tervezett árvízvédelmi töltés kapcsán mindössze egy videót szerettem volna föltenni, de végül három lett. (Maradhat?) Két befejezett vízparti fejlesztés "eredményével" egészítettem ki a bejegyzést. Vajon elkerülhetetlenül mindenhová utánunk kúszik a "fejlődés" vagy létezik előle menekülés? Erre keressük a választ.

A Kopaszi

A Lágymányosi-öböl és tó 1870-ben jött létre a Kopaszi párhuzammű megépítésével. Az összekötő hídtól délre eső részében egy téli kikötő árnyékában jött létre egy sajátos vízi világ a két világháború közötti időszakban. Kedvelt horgász, strandoló, vízisport telepe volt ez a környék lakóinak. Az 1950-es évektől kezdve állapota fokozatosan romlott. Az ezredfordulón Nemes Gyula filmrendező töltött el éveket kamerájával az itteni úszóházakon lakó emberek életének megörökítésével. Zenei aláfestésként a Dunakeszi MÁV zenekar próbálja eljátszani az Egmont-nyitányt Beethoventől, ami kifejezetten groteszk hangulatot kölcsönöz a filmnek. Az elkészült dokumentumfilm két részben jelent meg: A Mulandóság Gátja (13 p.) 2004-ben, míg második része, a Letűnt Világok (20 p.) 2009-ben. Utóbbi elhódította a legjobb dokumentum filmért járó díjat a Karlovy Vary filmfesztiválon.

2003-ban a XI. kerületi Önkormányzat három portugál cég magántőkéje segítségével létrehozta az Öböl XI. Kft-t. A tájrendezés során ez a cég ledózeroltatta a Lágymányosi-öböl partján éppenhogy pislákoló vízi világot és létrehozta az új, rendezett, ma is látható Kopaszi-gátat.


(Amennyiben a fenti videó nem működik érdemes ezen a linken megkeresni (letöltés is lehetséges): http://dafilms.de. A Mulandóság gátja második része: a Letűnt Világ ezen a linken (http://www.filmskillet.com/films/90-letunt-vilag-lost-world-) nézhető meg. Érdemes, ugyanis ez a film mutatja be a Kopaszi-gát építését és elkészültét, mely az első részről lemaradt. A felvétel 1998-2007 között készült.


A Római

A Requiem a Római-partért most különösen aktuális film. Lakók beszélnek a Rómain leélt életükről, gyermekkorukról, anekdotáznak az eltűnő vízivilágról, a csónakházakról, hajóikról. Szóban elevenedik meg a két világháború közti aranykor, majd az ezt követő ezüstkor. Vágóképeken pedig bekúszik a jelen.
    


Ada Kaleh

A elsüllyesztett Ada Kaleh lakóinak sorsáról Ismet Arasan rendező forgatott 52 perces dokumentumfilmet, miután 18 évébe telt felkutatni az embereket, akiknek megadatott, hogy ezen az örökre elveszett darabka földön élhessenek. Szétszóródtak a kataklizma után, mint az űrhajósok Ray Bradbury Kaleidoszkópjában. Ki Törökországba, ki Konstancába, ki Brassóba, ki pedig messze nyugatra. Angol nyelven csupán a film bemutatója érhető el.


Az eredeti film török nyelven is élvezhető, a számtalan archív felvétel miatt: http://www.youtube.com/watch?v=R2XiAIJc9nY
 
Az egyik lakó szavai különösen megrázóak voltak: a világon minden embernek megvan a szülőföldje, ahová bármikor hazatérhet, csak az adakáléiaknak nincsen. Emlékezzünk erre a mondatra!

2013. február 15., péntek

Ártéri erdő helyén alumínium mobilgát épül a Római-parton


Kedvenc, nápolyi példámmal élve hamarosan az Önkormányzat dönthet arról, hogy engedvén a lakók nyomásának megkezdi-e a Vezúv betömését. A Római-partnak, ahogy azt mi ismerjük egy éve van hátra, hacsak nem történik valami csoda, 2014-re elkészül a mobilgát. Még lehet menni fényképezni.

Mai hír, hogy elkészült a Római-partra szánt mobilgát terve. Nyilvánvalóvá vált a mobilgát nyomvonala és anyaga is. Északon a Pünkösdfürdő utcánál csatlakozik a már meglévő árvízvédelmi rendszerhez, délen pedig a Kadosa utcáig tart majd. A tervek szerint 2,7 km hosszan alumínium betétpallós mobilgát épül három szakaszon. Az északi, I. szakasz váltotta ki a legnagyobb értetlenséget, ahol a mobilgát egy ártéri erdő helyén tervezett feltöltés peremén állna. A délebbi szakaszokon a gát a Duna felőli telekhatáron futna, mintegy kerítésként. Magassága 2,2 méter lesz, ezért több helyen feltöltésre lesz szükség. A gát koronaszintje mintegy 30 centiméterrel marad majd el a Vigadó térnél mért 9,84 m vízállás értéktől, ami azt jelenti, hogy az elsőrendű árvízvédelmi vonal továbbra is a Királyok útja-Nánási út mentén haladó gát lesz, ami erre a feladatra kifejezetten alkalmatlan az állapota miatt.

A beruházás tervezett nyomvonalai. (index.hu)

A terv több sebből is vérzik. A körülbelül 3 milliárd forintba kerülő beruházás megvalósulása után sem lesz a Rómain használható elsőrendű árvízvédelmi fővonal. A hiányzó harminc centiméter azonban még így is elég lesz ahhoz, hogy az ismert árvizek többé ne árasszák el a Királyok útja-Nánási út által határolt árteret. Másodsorban a félig, vagy teljesen illegálisan felépült épületek tulajdonosai egyetlen fillérrel sem kell, hogy hozzájáruljanak a költségekhez, így kijelenthető, hogy az állam törvényszegő magatartást díjaz 3 milliárd forintnyi közpénzzel. Harmadsorban a budai oldalról eltűnik az utolsó ártéri erdő, olyan mondvacsinált indokkal, amelyet általános iskolás diákokkal sem lehetne megetetni. Helyére a partélen egy cölöpsor kerül majd, feltehetően nem alumíniumból, mert az nem lenne hosszú életű.

Ugyancsak ma jelent meg egy videó az indexen, melyben Bardóczi Sándor tájépítész nyilatkozik a tervezett beruházás furcsaságairól. Érdemes rászánni azt a 7 percet, azonban én néhány megjegyzéssel vitatkoznék. A Római-part közel sem az a természetes ártéri erdő, amely mondjuk vidéken kíséri a folyót, de azt készséggel elhiszem, hogy a budapestiek számára ez már természetnek számít. A fövennyel is vitatkoznék, ugyanis a Római-part erősen erodálódott, pusztuló partszakasz, ahol a fövenyt keresők legfeljebb durva kavicsot és építkezési törmeléket találhatnak a kihantolódott csövek között. Részletesebben erről már volt szó, képekkel illusztrálva a Dunai Szigeteken: "Folyamhidraulika szempontú mederkorrekció" - nem csak gát épül a Római-parton. Ilyen "fövenyt" szinte bárhol találni a magyar Duna-szakaszon, de inkább szebbeket. A Római-part kihalt, romos épületeivel, elvadult kertjeivel leginkább egy lepusztult üdülővároshoz hasonlít, ahonnan a polgári nyaraló közönség messzire menekült.



Ugyancsak Bardóczi Sándortól találtam egy kifejezetten olvasmányos és informatív írást az Építészfórumon, az illusztrációk az ebeplan.hu, fortepan.hu és a delmagyar.hu oldalakról származnak. A teljes szöveg ezen a linken keresztül érhető el. 

[...]
Gyorsuló leépülés

A rendszerváltozás szele úgy fújta el a szocialista vállalati üdülők időszakában jórészt még átmentett, a két világháború között pedig még kifejezetten trendi, virágzó, polgári evezős kultúrát, mintha az nem is lett volna soha. Mára csak hírmondó maradt belőle. A vizet elhódították a műanyagtestű motoros jachtok és a jet ski-k, és ezek nem éppen annak a vízi etikettnek az íratlan törvényeit vitték tovább a Szentendrei-ágban, amely az evezősöknek és a dunai kishajósoknak még ma is a vérükben van. Helyette lettek hivatalosan üdülőházi apartmannak épülő kondomíniumok, hivatalosan csónakháznak épülő, vagy az engedélyekben csónakház „felújításként” (valójában ezek lerombolójaként) jeleskedő lakóparkok és vendéglátóipari egységek, lettek úttörőtáborok, vállalati üdülők és teniszpályák helyére épülő szállodák, lettek vízügyi telephelyekre épülő magánházak. Sűrűsödött a Római, észrevétlen jutott szerephez elébb az intenzív üdülési, majd a lakófunkció a laza ártéri, csónakházakkal, vízi egyesületi táborokkal, faházas üdülőkkel tarkított hasznosítással szemben. Az igazán vad átépítések az ezredfordulón vették kezdetüket, amikor változott a kerületi szabályozási terv: az átlag 4,5 m-ről 11 m lett a lehetséges épületmagasság. Először a Vadkacsa I és Vadkacsa II tűnt el a színről viharos gyorsasággal, majd a műemléki védelem alatt álló Vöcsök II vált köddé. Mára pusztán 5 működő csónakház maradt meg, ám maga a parti sáv többé-kevésbé érintetlen maradt. Vitte a lángot, várta az újra felfedezést vagy a (r)evolúciót. Kicsit szakadt, kicsit vadregényes, kicsit harsány, kicsit porlepte, de mégis élvezetes tudott maradni a Római. Míg a part háttérterületeit jelentő ártéren milliárdos magán-invesztíciók történtek, a part maradt az, ami: egy szegélygazdag városi táj, Budapest utolsó „természetszerű” parti fövenye, amiért nyári délutánokon egy baráti társasággal még mindig is érdemes volt ide jönni, vagy többnapos szigetkerülést szervezni itteni bázissal.

 
A bevédést célzó kezdeti elképzelések

Ám ahogyan sűrűsödött a beépítés, ahogy szaporodott az állandó lakosok száma, ahogy egyre nagyobb ingatlanérték keletkezett, úgy vált egyre terhesebbé az a természeti érték, amelyre idetelepültek az új lakók és vállalkozások. A 2002-es és 2006-os rekorddöntögető dunai árvizek bebizonyították az ártérre települőknek, hogy ez nem csak a térképeken, hanem valóban ártér, amelynek határait a Nánási út – Királyok útja tengelyében létesített gyepes nyúlgát jelöli ki, és valójában még ez sem felel meg a mértékadó árvízszint (MÁSZ) fölötti 1,3 m-es paramétereknek. Magyarán nem teljesíti az I. fokú árvízvédelmi vonallal szembeni követelményeket, így még a háttérterületek is veszélyben vannak a nagy dunai árvizek esetén: homokzsákolni kell, ha úgy hozza a sors.
A probléma orvoslásával régóta foglalkoznak tervi szinteken a politikusok és a mérnökök is. Nem sok minden történt. Alapvetően két fő alternatívaként kínálkozott a Nánási-Királyok úti nyomvonalon a mai nyúlgát megerősítése és a Római-part ártéri területeinek továbbra is ártérként történő kezelése, vagy a Római-part bevédésével egy új part-közeli gát létesítése. Pünkösdfürdőtől Budapest határáig ki is épült egy Duna-menti gát még 1981-ben, amely azonban teljességgel megfosztotta a Duna látványától a part ezen szakaszán a part menti ingatlanokat, meredek vízparti rézsűivel pedig megszakította a vízzel való vizuális kapcsolatot. Így ennek teljes déli kiépítése az Északi vasúti összekötő hídig érthető módon hatalmas ellenállásba, ellenérzésekbe ütközött. Senki nem akart egy második Szentendrét, ahol a parti vendéglők látványából hiányzik a Duna.
A pünkösdfürdői mesterséges gátszakasznak lettek más következményei is: a folyóra merőleges lezárása, befordítása miatt a Szentendrei szigetspiccel egy vonalban „limány” keletkezett, azaz a part közelében folyással ellentétesen kavargott a víz, és e jelenség során a folyó „ingyenesen” elvégezte a tereprendezés befejező aktusát: iszappal töltötte fel a természetellenes beszögellést. Ezen az iszapon 30 év alatt ártéri galériaerdő telepedett meg. A folyamat, amely egyébként egy teljesen természetszerű processzus a folyók életében, elképesztő módon szálka a vízépítő mérnökök szemének, akik a vízparti növényzetben gyakorta csupán „áramlástani akadályt” látnak. E terület a mai viták egyik legintenzívebb tárgyát képezi a Római-partot mai állapotában megőrizni kívánók és a változást akarók között.

De volt más akadálya is annak, hogy akár a Nánási-Királyok útja tengelyen, akár a dunai partélen hagyományos gát létesüljön. Ez pedig az itt párhuzamosan futó DN 800 (Nánási-Királyok tengely alatt) és DN 1200 (Római-part alatt) feszített betonból készült SENTAB vízvezeték-hálózat, amely Budapest északi vízbázisairól szállítja a vizet a Gellért-hegyi tározóba. Nyomvonalát az 1970-es években a 2011-ben gyémántdiplomáját átvevő Szentimrey Béla, a Fővárosi Vízművek ma már nyugalmazott vízellátás-fejlesztési vezetője jelölte ki – saját elmondása szerint azért pont így, hogy senkinek soha eszébe ne jusson gátakkal elrondítani a Rómait. Béla bácsi, aki maga is a Római-part szerelmese, egy dologgal nem számolt: a technikával, amely elküldte nekünk újabb csodafegyverét, a mobilgátat. Szentimrey jóval később, a III. kerület külső tanácsadójaként Wenczel Györggyel közösen egy olyan 2 m magas szögtámfalat javasolt kiépíteni a mai nyúlgáttól 3 m-rel beljebb, az úttal párhuzamos kerítésvonalak, előkertek kisajátításával, amely árvízi kapukkal ellátva, és rá felfuttatott növényekkel elképzelésük szerint hatékonyabban védte volna a háttérterületek (Csillaghegy) egészét. A Rómait terveikben érintetlenül hagyták, ártérként kezelték, amivel együtt lehet és kell élni.

Mobilgát "működés" közben, Németországban (delmagyar.hu)
  
Civilek és civilebbek

Valami hasonló módon képzeli el az árvízi védelmet ma is a római parti mobilgátat legvehemensebben ellenző civil szervezet, a Rómaifürdő Telepegyesület (Civil Összefogás a Fővédvonalért) és annak elnöke, Ébert Ágoston is, aki a mai nyúlgát vízjogi engedélyének felülvizsgálatát és a „fővédvonal” minősítésének visszavonását is kezdeményezte, mert az nem felel meg a fővédvonallal szemben támasztott követelményeknek. Ugyanakkor az egyesület komolyan aggódik azért, hogy az ígéretekkel ellentétben, környezetkárosítás nélkül egy, a part szegélyére kihelyezett mobilgát nem valósítható meg.
Van azonban másik „civil” szerveződés is. Olyan, amely éppen azt kifogásolja, hogy egy Nánási-Királyok útja mentén megerősített védvonal továbbra is ártérként kezelné a Rómait. A szervezet szószólójának kedvenc fordulatával élve: a „fekáliában” úsznak árvízkor azok az épületek, amelyek (egyébként csak kis részben legálisan, inkább fél-legálisan, vagy illegálisan) épültek a 80-as, 90-es, de legfőképpen a 2000-es években. E közel 70 ha-os ártéri területnek a beépítése az elmúlt évtizedben gyorsult fel. Egri Gábor, az Egyesület a Római Partért nevű civil szerveződés alelnöke határozottan kampányol a partvonalra tervezett mobilgát mielőbbi megvalósításáért, és többek között azzal érvel, hogy az itt képződött, 45 milliárd Ft értékűre taksált ártéri ingatlanvagyont és az itt létrejött 1000 munkahelyet nem lehet kitenni az árvízi veszélynek. További 40 Mrd Ft fejlesztés jönne a partra abban a pillanatban, ahogy a bevédése megtörténik – nyilatkozta 2006-ban. Szerinte a Római-parton a mobilgáttal nemcsak az ingatlan-védelem, hanem a közegészségügyi viszonyok is jelentősen javulnának, valamint egy „21. századi elvárásoknak megfelelő rekreációra, kikapcsolódásra alkalmas partszakasz jöhet létre”, . Egri „civil” érdemeit némiképpen azonban árnyalja, hogy cége 2002-ben vásárolta meg azt a 11.000 négyzetméteres ingatlant a parton, amelyen 2,4 milliárdos beruházással négycsillagos szállodát fejlesztett. Nem éppen kifejezetten ártéri hasznosítás. A szálloda 2005-ben kezdte meg működését, ám a 2006-os árvíz alkalmával a saját mobilgát-rendszer dacára kétméteres vízben állt az épület. És valószínűleg, ahogy ő mondja - „fekáliában” is.


Egy „state captured” folyamat tanúi vagyunk?

De gyakorolhat-e ekkora nyomást a magántőke az államra, önkormányzatra anélkül, hogy cserébe adna is valamit? Úgy tűnik, igen. A római parti mobilgát építésére 3 milliárd forint körvonalazódik, amelyet az állam, a fővárosi és a kerületi önkormányzat dobna össze. Uniós pénz nincs a láthatáron, a tervezett mobilgát ugyanis MÁSZ + 1 méteres védelmet fog biztosítani, azaz 30 cm hiányzik abból, hogy teljesítse a fővédvonal kritériumait. Egyesek szerint nem is fűződik hozzá komoly fővárosi érdek, hogy e kritérium teljesüljön, mert ebben az esetben a városnak szavatolnia kellene a magántulajdonban keletkezett esetleges árvízvédelmi károk miatt. Az EU az önkormányzatoknak pedig csakis közcélokra biztosít forrást – egy fővédvonali paramétereknek nem megfelelő mobilgát egy ártéren pedig nem közcél. Ami viszont még jobban elgondolkodtató: nem csak az EU nem száll be a finanszírozásába, de azok a parti ingatlantulajdonosok sem, akiknek gazdasági érdeke fűződik hozzá, hogy az ártérből egy csapásra komoly part menti fejlesztési területet varázsoljanak.
Hozzá kell ehhez azt is tenni, hogy a mobilgát-technológia fiatal, nincs üzemelési tapasztalat mögötte Duna méretű folyók esetén. Szentendre történelmi belvárosának parti sávján éppen most zajlik az első komolyabb mobilgát-projekt kivitele a folyó látványától eddig hermetikusan elzáró töltés elbontásával. A lakosok részéről ezt nem kíséri kitörő lelkesedés: még el sem készült, sokan máris „berlini fal”-nak csúfolják a beton panelekből álló építményt, amely miatt a töltés már megszokott öreg fáit és a kövezett partvonal spontán növényzetét egyaránt „legyilkolták”. A hazai vízügy már a ’70-es évek óta vizsgálta egyes helyeken a földművekkel létesülő gátak mobilgátas kiváltásának lehetőségét, de minden esetben magas kockázatú, költséges és nagy fenntartási igényű technológiának minősítették őket és rendre elvetették a széles körű alkalmazást. A szentendrei az első olyan projekt, ahol a mobilgát „élőben” vizsgázni fog – majd egyszer.

Felmerült alternatívák

A Római-partra készült tanulmányterv-változatok ismertetése után megfogalmazódtak olyan javaslatok is civilektől, ellenzéki pártoktól, miszerint - tekintettel a terület ártéri jellegére és a nem éppen patyolattiszta beépülési folyamatra - az érintett ártéri tulajdonosoknak illene pénzzel is beszállnia abba fejlesztésbe, amely során majdan bevédett ingatlanjaik értékesebbé (bevédetté) válnak. Felmerült annak a lehetősége is, hogy a mobilgát ne közvetlenül a part mentén húzódjon, hanem a parti ingatlanok kerítésének vonalában, így az sokkal jobban „tájba illesztett” módon, kevésbé zavaróan tudna megvalósulni, igényelné az érintett tulajdonosi részvételt, hozzájárulást és nem gyalulná le a fövenyes part spontán nőtt galériaerdőit, facsoportjait. Ez háromszorosan is „tisztességesebb” eljárásnak tűnik, mint a közpénzből épülő, de magánérdeket szolgáló mobilgát a part vonalában, ugyanakkor bevédené a majdnem a teljes ingatlanállományt. Akad rá minta is, ha műszakilag nem is biztos, hogy kellően jól kivitelezett, de elveiben ezt követő: éppen a Piroska utcai volt ÁB üdülő kerítése ilyen, amely valójában kerítésnek álcázott résfal, megerősített acél pillérekkel, és árvíz idején beilleszthető alumínium betétekkel.

A római-parti mobilgát tervváltozatait készítő építőmérnökök azzal érvelnek, hogy a SENTAB vezeték 7 méteres védőtávolsága a kerítésvonali védekezés esetében nem lenne mindig biztosított (habár a vezeték tervezője szerint régen ez a védőtávolság csak 5 méter volt). Csók László, a Fővárosi Önkormányzat Közmű Ügyosztályának vezető főtanácsosa szerint egyébként építéskor injektálásos eljárás alkalmazásával jelentősen csökkenthető a SENTAB vezeték építkezés közbeni sérülésének kockázata, árvízi időszakban pedig a vezeték üzemeltetését időlegesen fel lehet függeszteni, hiszen a mai nyúlgát melletti vezeték ekkor is működtethető marad. Mégsem tartja ideális megoldásnak a kerítésvonalban vezetett mobilgátat, mert a jogszabályok szerint a mentett oldalon szolgalmat kell biztosítani a védekezés idejére.
Mindezek persze igazak, de fennáll a kérdés, hogy egy elég jól működő, az árhullámokat 2-3 nappal előre nagy biztonsággal jelző vízjelző szolgálat mellett miért gondolja bárki is úgy, hogy nem építhető ki szárazon, a parti útról idejében a mobilgát, nem szervezhető meg a védekezés, ha egyébként minden érintett ingatlanra ilyen irányú szolgalom lenne bejegyezve? Ezzel párhuzamosan pedig – ha már jogszabályokról esik szó – miért van az, hogy a Magyarország által is ratifikált EU Víz Keretirányelv rendre kisebb súllyal esik a latba egy ilyen projekt kapcsán, mint az árvízi védekezésről szóló jogszabályok? A Keretirányelv ugyanis nem csak azt mondja ki, hogy Európa folyóit 2015-re jó ökológiai állapotba kell hozni és azokat így fenntartani, hanem azt is rögzíti, hogy a vízügyi tervezésekben egyformán kell számításba venni a műszaki, a társadalmi és az ökológiai aspektusokat is. Arról viszont vajmi kevés szó esik, hogy a partvonalon húzódó, és a hírek szerint (változattól függően) 55.000-188.000 m3 földfeltöltéssel járó, mintegy 3 km hosszú mobilgát-rendszer kialakítása teljes egészében le fogja tarolni a fövenyes part kialakult kísérő növényzetét, galériaerdőit. Ez a terület a Budapesti Agglomeráció Területrendezési Terve szerint a térségi ökoháló része, ökológiai zöldfolyosó. Érdekel ez ma valakit?

Engedélyezési tervek készülőben

A partvonalra kihelyezett mobilgát szószólói persze azzal érvelnek, hogy a terület rendezése után kialakuló 1:4-es rézsű, és a kiszélesedő, elplanírozott terület lehetőséget biztosít egy a Kopaszi-gáthoz hasonló minőségű partszakasz kialakítására. Ez azonban csak részben igaz. Egyrészt a most látótérben lévő 3 milliárd Ft-os keret csak a legszükségesebb műszaki beavatkozásokra lesz elég. Ha elég lesz. Ugyanis az Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat közgyűlésén 2007. augusztus 29-én tárgyalt 2005-ös tanulmányterv becslései szerint míg a Nánási út – Királyok útja tengelyében kiépített védvonal 2,6 Mrd-os bekerülési összeggel és 16,3 M Ft-os éves üzemeltetéssel oldható meg, addig a parton futó mobilgát-változat 4,8 Mrd Ft-os (!) kialakítási költséggel és 34,6 M Ft-os éves fenntartási költséggel számol. Látható, hogy a betervezett 3 Mrd csak szűken tudja teljesíteni a védvonal kiépítését is, környezetrendezésről, illetve bármiféle garanciáról, arról, hogy egy ilyen „valamikor” megtörténik, pedig szó nem esik, miközben a „fejlesztés” letarolja a teljes mai zöldfelületet a fákkal együtt. A „lehetőség” vagy a „helybiztosítás” emlegetése pedig egy olyan városban, ahol gyakorlatilag csak az ideiglenes dolgok tekinthetők a véglegesnek, enyhén szólva is eufemisztikus megközelítés.
A másik probléma talán ennél is komolyabb. A római-parti rendezés során pozitív előképként sokat emlegetett Kopaszi-gát valójában egy – vízügyes szempontból – „rosszul kezelt” párhuzamműnek tekinthető, ahol a hosszú évtizedek során nem átallott a növényzet megkapaszkodni a kőszórásokra rakódott iszapon. A Kopaszi-gát rendezése során kialakult magas nívójú park alapstruktúráját ma ez az ártéri növényzet adja, ennek „pusztán” a kiegészítése történt meg tájépítészeti létesítményekkel, a rézsűszögek oldásával, komoly tereprendezési munkákkal és zöldfelületi elemekkel. Mindezek mellett ma a Kopaszi-gát számít Budapest egyik legjobban fenntartott közparkjának (ez pedig nagyjából csak annak köszönhető, hogy a fenntartást az erről nem igazán híres Fővárosi Önkormányzat, hanem a többségi tulajdonos Öböl XI. Kft végzi, nem közpénzből. Státusza is érdekes: közcélra megnyitott, korlátozott közhasználatú magánterület, amely szabályozási szempontból közparknak számít. A Római nem ilyen, és ahogyan azt is hiába várjuk, hogy a mobilgát létesítésébe beszálljon az érdekelt magántőke, valószínűleg arra is sokat várhatnánk, hogy egy Kopaszi-gát szintű zöldfelület létesítésébe és fenntartásába belefogjon, ha nem kérik meg rá, vagy nem hozzák olyan helyzetbe.
 

Mérnöksivatag

Mit olvashatunk ma ki a 2012-ben publikált szakértői szintű  döntéselőkészítő tanulmány minta-keresztszelvényeiből? A Római-part ma bevédetlen felső szakaszán (érintve a limány miatt kialakult nagy galériaerdőfolt egészét) vízzáró anyaggal töltenék fel a fövenyes partot 3-5 m-es vastagságban, egy 1:4 rézsűszöget kialakítva. Ezen mindössze 20 cm humuszterítés és füvesítés van előirányozva. A feltöltés természetesen a meglévő fás növényzet (füzek, bokorfüzek, nyárfélék) teljes kipusztításával jár. Ami viszont ennél is fájóbb, a partvonalon – a vízzáró anyagréteg védelmében – valószínűsíthetően soha többé nem lehetne fákat telepíteni (ahogy a hagyományos gátak oldalába se lehet), sőt a spontán betelepült magoncokat folyamatosan el kell távolítani. Azaz még az esélye sem marad meg annak, hogy valaha a mostanihoz hasonló látvány fogadja a jövő bukdácsoló kisgyerekét a parton. A tervek ugyan kiváló munkalehetőséget fognak biztosítani a Pelikán Józsefeknek, de kevésbé jó hír ez a Római híveinek. Nem csak meglehetősen fenntartás-igényesnek mutatkozik, de teljes mértékben átrajzolja majd a part ma ismert karakterét. A kavicsos fövenyt mesterséges (bár viszonylag enyhe) gyepes rézsű váltja fel, amelynek koronavonalán „ékeskedik” majd a vasbeton lemezekből épült (ledönthető), vagy a pillérsor közé szorított alumínium betétpallós (elszállítható) mobilgát. Ez ugyanis a két „alternatíva”. Mögötte a szervizút és a közművek védőtávolságai nem teremtenek lehetőséget fásításra. Gyakorlatilag tehát egy olyan mérnöki pusztasággá építjük éppen át a Római partot, ahol többé már nem lesz érdemes ücsörögni, vagy sétálni, mert árnyékot csak a reklámernyők adhatnak, kacsázni csak máshol szedett kövekkel lehet, a madárcsicsergés maximum a lemezjátszóból bújhat elő. A part mai vonzereje elveszik. Ma még kérdés, hamarosan állítás lehet: a Római értékeire rátelepülők megadják a kegyelemdöfést annak az értéknek, amire oly erőszakos módon rátelepültek?

Bardóczi Sándor



A Római-partról a Dunai Szigeteken eddig megjelent bejegyzések:

2011
És végül gát épül a Római-parton
2012
"Folyamhidraulika szempontú mederkorrekció" - nem csak gát épül a Római-parton

2013. február 14., csütörtök

Klágya és Kadia


Mind a Ferenc-csatornáról, mind pedig a Baracskai-Duna öt generációjáról volt már szó itt, a Dunai Szigetek blogon, ezért kifejezetten örültem, hogy a tél végén sikerült egy rövid kirándulással bejárni ezt a felülről és könyvből már jól ismert vidéket. Hercegszántó határában 1875-ig a Baracskai-Duna hatalmas kanyarulatai határozták meg a tájat, ekkor a Türr István tervei alapján épülő Ferenc-tápcsatorna révén átformálódott a táj. A legfontosabb változás a Baracskai-Duna megszűnése volt, mely által a Mohácsi-sziget gyakorlatilag megszűnt létezni.
  
A Hercegszántói szivattyútelep
 
A Báta alatt kiszakadó Baracskai-Dunát régi térképeken Öreg-Dunának is nevezték. Ez a névadás, valamint Baranya és Bács-Bodrog vármegye határvonala arra enged következtetni, hogy régen ez lehetett a főág, nem pedig a mohácsi. Egészen a lecsapolásokig a Mohácsi-sziget  hatalmas ártéri vízivilág volt, mocsarakkal, nádasokkal és ártéri erdőkkel. Az árvizek gyakran elöntötték és az alsószakasz jellegű Duna gyakran változtatta medrét, hatalmas kanyarulatokat rajzolva a tájra. Hercegszántó határában egy 2,35 kilométer hosszú, nyílegyenes átvágás rövidítette le a Baracskai-Duna 15 kilométer hosszú kanyarulatrendszerét. A létrejövő két holtág a Klágya és a Kadia nevet viseli.
 

Mindkét holtág a Duna-Dráva Nemzeti Parkhoz tartozik, elsősorban horgászvízként ismertek. Átlagos mélységük alig haladja meg az egy métert, szélességük 50-60 méter között változik. Feliszapolódásuk sajnos előrehaladott állapotban van. Nyílt vízfelszínüket nádasok és ártéri erdők kísérik. Valamivel beljebb már szántóföldek húzódnak a felszárított rétek és mocsarak helyén. Annak idején a Klágya körülölelte a Csákó-szigetet, ez a mellékág napjainkra jobbára belvizet vezet le.

Híd a Karapancsa-főcsatorna torkolatánál

Az átvágás déli vége a Hercegszántóról Budzsákra vezető hídnál van, ahol a Kadia medrében vezetett Karapancsa-főcsatorna találkozik a Ferenc-tápcsatornával. Innen már nincsen messze a szerb és horvát határszakasz, ahonnan még 10 kilométer megtétele után a tápcsatorna a bezdáni Sebesfoki-zsilipnél beleömlik a Ferenc-csatornába.

A Klágya hatalmas kanyarulata
 
A Kadia-Duna holtága
 
A Klágya- és Kadia-Duna a horgászat mellett a mezőgazdaság számára is fontos, ugyanis a környék belvizeit ők gyűjtik össze a csatorna mindkét oldaláról. Az 574 négyzetkilométer nagyságú terület balparti része az Igali-, a jobbparti a Margittai-belvízrendszerhez tartozik. Mindössze 190 négyzetkilométernyi területről lehetséges csupán a gravitációs levezetés, a maradék területről szivattyúzni kell. Jobb és balparton egy-egy szivattyútelep üzemel, a hercegszántói, valamint a karapancsai, utóbbinál vízmérce is működik.
  
Az Igali-belvízcsatorna zsilipje
 

A Hercegszántói szivattyútelep felújított épülete
 
A Klágya és a Ferenc-tápcsatorna "összefolyása"

Ez a mindössze egy órás kirándulás természetesen nem mutathatta be a csatorna teljes hosszát, csupán a két  holtágat. Azonban egy kedves meghívásnak köszönhetően a nyáron várható egy bővebb és részletesebb bejegyzés a Ferenc-tápcsatornáról és tágabb környezetéről.

2013. február 9., szombat

Ferenc császár csatornája


"Alles was mer haba, verdank mer dem Graba."

"Mindenem, amim van, az ároknak köszönhetem." Állítólag ezt mondta egy öreg sváb gazda 1842-ben, Cservenkán gróf Zichy Ferencnek, aki azon tanakodott már magában, hogy nem lenne-e jobb mégiscsak betemetni a feliszapolódott Ferenc-csatornát. Tulajdonképpen lényegtelen, hogy így történt-e, avagy csupán legenda volt a párbeszéd, tény, hogy Magyarország legfontosabb hajózó csatornája megmenekült a betemetéstől, és máig működik. Ez egy régóta tervezett bejegyzés, melyhez az utolsó lökést egy bajai térképgyűjtő levele adta.


Több helyről is kaptam értesítést, miszerint egy bajai térképgyűjtő felajánlja a köz javára minden olyan térképét, amely nem illik bele szorosan a Bács-Bodrog vármegyéről szóló gyűjteményébe. A nyilvánosságnak szánt Duna-sorozat végül nem hozzám került, más, komolyabb közgyűjtemény kapta meg. A levél alján azonban csatolmányban szerepelt egy térkép, mely Bács-Bodrog vármegyét ábrázolja és azon belül is a Dunát a Tiszával összekötő Ferenc-csatornát. Mivel már régóta terveztem egy bejegyzést a Ferenc-csatorna kalandos történetéről, most ezt a térképlapot közreadom.

Időről időre előkerül még most, a XXI. században is a Duna-Tisza csatorna terve, miszerint Kecskemét, Cegléd, vagy éppen Kiskőrös közelében ásni kellene egy csatornát, hogy a hajók akadálytalanul tudjanak járni Magyarország két legnagyobb folyója között. Annak, hogy ez máig nem sikerült, elsősorban anyagi, másodsorban földrajzi okai vannak. Mindössze 22 kilométeres szakasz lett kész az '50-es években Dunaharaszti és Dabas között, mielőtt az építkezést a hatalmas költségek miatt abbahagyták. Kevesen tudják azonban azt, hogy ez a terv már 1802-ben megvalósult, csak éppen a mai országhatáron kívül. A Ferenc-csatorna Magyarország első víziútjává vált, technikai megoldásai, műtárgyai nagy elismerést váltottak ki világszerte. Nem utolsósorban kifejezetten gazdaságos is volt, mint a sváb gazda idézete mutatja, egy egész vármegye köszönhette neki gazdagságát.  

A Ferenc-csatorna Verbásznál (delmagyar.hu)

A Ferenc-csatorna történetének számtalan szereplője van, kezdve a Német-Római Birodalom császárától, a névadó I. Ferenctől (1792-1830), nemeseken, telepeseken, mérnökökön át az egyszerű bűnözőkig. Felbukkan a híres feltaláló, Kempelen Farkas, az olasz altábornagy Türr István és történetünk főszereplője, az elfeledett Kiss József hadmérnök. I. Ferenc József király is ide látogatott el elsőként katonai kíséret nélkül, 1872-ben.

A cselekmény helyszíne Bács-Bodrog vármegye, és annak is a középső, déli része. 1699-ben, amikor a török hatalom végleg megszűnt ezen a területen, alig élt ember a kietlen pusztaságon. Az egykor virágzó falvak, mezővárosok lakossága úgy megcsappant, hogy harminc falura jutott annyi ember, mint régen egyre. A nyomorúságos falvaknak magyarból torzított szláv neve lett, nem voltak utak, kereskedelem és alig volt mezőgazdaság. Például Bodrog vármegyének nem csupán a vára tűnt el nyomtalanul, de a vármegyei hatóságok azt sem tudták merre keressék a határait, annyira kiveszett a köztudatból. Az élet csak lassan tért vissza a Bácskába. Történetünk kezdetén, 1780 táján II. József uralkodásának első éveiben egy Nagy-Britanniát is megjárt kincstári mérnök érkezett Zomborba, hogy a III. Schwabenzug (1782-1786) telepesei számára földet mérjen ki. Kiss József mérnök (1748-1813) munkája során számos váratlan nehézségbe ütközött. A Telecskai löszplató déli nyúlványai és a Duna között annak idején széles, mocsaras ártér húzódott, mely alkalmatlan volt művelésre és kigőzölgéseivel ártalmas lett volna a telepesek egészségére (Dél-Magyarország mocsaraiban ekkor még előfordult a malária).

A csatorna nagyrészt feliszapolódott napjainkra (Posza István, idokep.hu)

Kiss József mérnök első munkája a Verbász környéki posvány felszámolása volt. Tervei alapján egy lecsapoló csatornát ástak, mely a közeli Cserna barába vezette le a felesleges vizet. A Cserna bara egy természetes meder volt, mely feltehetően régebben nagyobb mennyiségű vizet szállított. Elképzelhető, hogy elhagyott dunai mellékág lehetett. Medre Szenttamástól tartott kelet felé, Bácsföldvárnál érte el a Tiszát. Egy évre rá a verbászi lecsapoló csatornát kibővítették nyugat felé Szivácig. Kiss József immár zombori kamarai igazgató mérnökben ekkoriban öltött formát egy nagyobb terv, miszerint a már meglévő csatornát alkalmassá lehetne tenni a hajózás számára, s egy nagyobb ráfordítással össze lehetne kötni a Dunát a Tiszával. Gábor öccsével, aki szintén hadmérnök volt elkészítették a hajózó csatorna terveit.

A csatorna megépítésével jobb összeköttetés jöhetett volna létre a sókereskedelemben központi helyet elfoglaló Szeged és a Birodalom többi része között. Egyfelől lerövidülne a hajózó út hossza, másrészt egész évben használható víziút jönne létre. Ekkor ugyanis áradások, kisvíz, jégzajlás esetén nem lehett a Dunán folyásiránnyal szemben közlekedni. Nem voltak még kiépített hajóvontató útvonalak és egyáltalán, utak sem.

A tervekkel 1791. decemberében egyenesen az uralkodóhoz, II. Lipóthoz fordultak:

"Az alulírott két testvér, azon törekvéstől vezérelve, hogy hazájuk javát szolgálják, bátorkodnak a császári és királyi felségnek a bácskai kamarai körzetben, Monostor felett és Bácsföldvárnál, a Duna és a Tisza hajózható csatornával való összekapcsolást legalázatosabban ajánlani"
Újdonság volt a tervben, hogy a munkálatok nem "állami", hanem magánvállalkozásban kiviteleznék, ugyanis a török háborúk alaposan leapasztották a kincstár vagyonát. Közben II. Lipót király elhalálozott, utóda I. Ferenc Kempelen Farkas közbenjárására támogatásáról biztosította a vállalkozást. Ebben annak is szerepe lehetett, hogy báró Schwitzen tanácsára az épülő Duna-Tisza csatornát I. Ferencről nevezték el. 1793. március 27-én elfogadták az indítványt és megalakulhatott a "Ferencz csatornai kir. Szabadalmazott Hajózási Társaság". A király nem csupán beleegyezését adta, hanem pénzbeli támogatást, 200 000 forint előleget. A tervek szerint a Monostorszeg-Bácsföldvár távolságon 3000 ember 3 évi munkájával számoltak. A Duna-Tisza közötti - vízállástól függően - 7-10 méternyi szintkülönbséget 5 zsilippel kívánták áthidalni. Ezek közül a két torkolati műtárgy elsődleges célja az árvizek elleni védekezés volt, míg a sztapári, verbászi és szenttamási zsilipek a Tisza felé eső szintkülönbséget osztották meg.


A Ferenc-csatorna építésénél a legfőbb gond a munkaerőhiányból eredt. Hiába járták toborzók az országot, ajánlva sokkal jobb feltételeket, orvosi ellátást, magasabb béreket és szállást, a földesurak nem engedték jobbágyaikat. Éppen ezért királyi rendeletre 8 vármegye köztörvényes és politikai elítéltjeit, köztük a legenda szerint egy itáliai püspököt vezényeltek ki az építkezésre katonai felügyelet mellett. A szökések elkerülése végett ún. mozgó "Spanischer reiter" (középkori lovasság ellen bevetett akadály, franciában: Cheval de frise) kordonokat vontak a munkaterület köré, és amikor egy adott szakasz elkészült, a kordonokat egyszerűen az elítéltekkel együtt arrébb telepítették.

A Ferenc-csatorna nyomvonala
 
1797-ben a Társaság egy feljelentés nyomán elvette a Kiss testvérektől a kivitelezésben addig viselt tisztségüket, ugyanis nemcsak a tervektől tértek el jelentősen, de az építkezés költségei is alaposan megugrottak. Helyettük Heppe Szaniszlót nevezték ki műszaki igazgatónak, akinek a felügyelete alatt 1802-re elkészült a csatorna és megindulhatott a hajóforgalom.

A csatorna hossz-szelvénye a zsilipekkel

Monostorszegtől Verbászig a csatorna mindenütt a laza talajba mélyítve fut, Verbásztól a kiszélesített Cserna bara árkoban halad. Összes hossza 108 kilométerre rúgott. Fenékszélessége 17, mélysége 2, vízfelszíni szélessége 23-25 méter között ingadozott. A csatornában már az elkészülés évében 670 megrakott és 310 üres hajó haladt át mintegy 565 000 métermázsa gabonával és 112 000 métermázsa sóval a fedélzetükön. 4 millió forintos bekerülési költség mellett 25 év alatt 20 millió forintnyi hasznot hajtott, úgy, hogy mérföldenként egy krajcár volt a díj.

Elsősorban mégis a pénzben nem számszerűsíthető haszon volt az, amely rövid időn belül az ország legfejlettebb mezőgazdasági vidékévé tette a Bácskát. A csatorna által lecsapolt vizenyős területek és mocsarak helyén az ország legjobban termő szántóföldjei alakultak ki. Abban a korban, amikor nemhogy vasút, de utak sem igen voltak ez a vízi út robbanásszerű fejlődést idézett elő az áruszállítás hatékonyságában. A csatlakozó műtárgyak pedig a korabeli vízépítészeti innováció csúcsteljesítményei voltak.

Zsilip a Duna betorkollásánál, Monostorszegnél
 
A monostorszegi zsilip hossz-szelvénye
 
A monostorszegi zsilip keresztmetszete
 
Az elkészült Ferenc-csatorna 108 kilométeres hosszával 258 kilométerrel rövidítette meg a hajósok útját. Többé nem kellett lehajózniuk a torkolatig a Tiszán, hogy aztán a veszélyes, akkor még  kiépítetlen dunai partokon nagy nehézségek árán eljussanak Monostorszegig. Folyásirányban így 10, folyásirány ellen haladva 20 napot nyerhettek. 1909-ben, a verbászi zsilip javításánál a munkások egy kőszarkofágban ezüsttáblát találtak, melyet az építtetők állíttattak a befejezett munka felett érzett örömükben:
"Ő Felsége II. Ferencz császár, győzhetetlen római imperátor, a magyarok apostoli királyának fővédnöksége alatt P. P. P. F.; az örökös kir. herczeg, osztrák főherczeg Sándor Lipót, Magyarország kegyelmes nádorának védnöksége alatt; nemes Bács vármegye főispánjának Ürményi Józsefnek pártfogásával a közjót szerető főrangúak, előkelők, nemesek s a haza legjobb polgáraiból egyesült s gróf Apponyi Antal és gróf Harrach János elnöksége alatt levő társaságnak pénzén építették ezt a Ferencz király nevével felékesített hajózó csatornát a kereskedelem fejlesztésére, a magyar nemzet dicsőségére és üdvére s a szerencse óhajuknak kedvezvén, ezt a négyszegletes követ a zsilip alapjába emlékül helyezték az észtehetségben és ügyességben kiváló két édes testvér, Kiss József és Gábor, magyar nemesek, kik kitünteti építészeti tudományukkal és hírnevükkel szolgálván az utókornak s ennek hálás és halhatatlan emlékezetét maguknak kiérdemelvén, kik eme nagy jelentőségű műnek kezdői, kiásatásának befejezői és felépítésének igazgatói voltak. 
Verbász, 1794 június 9-én."

A javítások elvégeztével az ezüsstáblát visszahelyezték a zsilip alatti kőszarkofágba.

A Ferenc-csatorna társulat 200 forint érkékű részvénye, 1873 (majt.elte.hu)

25 évig maradt a csatorna a Társaság kezelésében, majd 15 évnyi alkudozás következett, melynek során gróf Zichy Ferenc javaslatára (és a sváb gazda sugalmazására) 1841-ben a Magyar kir. kincstár tulajdonába került. Sajnálatos módon az elmaradt karbantartási munkák miatt az árok feliszapolódott. A hajók ekkor már csak úgy tudtak közlekedni, hogy egy póthajóra rakták át a rakomány felét, mert különben megfeneklett volna. A rakományt a Dunára, vagy a Tiszára kiérve kellett visszarakodni. Ugyancsak komoly problémákat okozott az 1838-as nagy árvíz, mely a dunai torkolatnál visszafordíthatatlan változásokat okozott. Monostorszegnél lefűződött az a kanyarulat, amelyből a csatorna vizét nyerte. A főág nyugatabbra vándorolt, a Ferenc-csatornán komoly vízhiány lépett fel. Hiába kotorták ki, a helyzet nem javult. Nem volt más hátra, át kellett helyezni a csatorna dunai torkolatát.

A bezdáni zsilip és a dunai torkolat (bezdan.org.rs)
Ennek érdekében az 1850-es évek elején Monostorszegtől északra, Bezdánig új medret ástak. A torkolati zsilip 1854-ban készült el, I. Ferencz Józsefről nevezték el. Az egész világ a csodájára járt, ugyanis ez volt az első zsilip, melyet teljes egészében betonból öntöttek ki. Mihalik János miniszteri építészeti felügyelő, mivel a korban nem létezett még cementgyártás, maga égetett cementet kamenicai (Szerém vm.) márgából. 90 napon keresztül tartott az építkezés, részben víz alatti betonozással, összesen 19 000 köbméter betont építettek be. Ez a műtárgy a magyar vízépítészetet a világ élvonalába röpítette.

A Ferenc-csatorna Bezdánnál (delmagyar.hu)

A világ első betonzsilipje Bezdánnál (halesmas.blog.hu)

A bezdáni torkolati mű azonban nem érte el a várt hatást, alig lett több víz a Ferenc-csatornában. Más megoldást kellett találni. 1867-ben, a kiegyezés után tért haza Türr István, aki Garibaldi mellett harcolt az olasz egységért. Bajai származású mérnök lévén elhatározta, hogy rendbe teszi a csatornát. Az általa felállított részvénytársaság angol és francia tőkéből tápcsatornát épített Bajától, ennek érdekében kikotortatta a Sugovicát. A tápcsatornán épült fel a Deák Ferenc zsilip Baja városában. A Ferenc-csatornát kijavították, és Sztapáról Újvidékig egy öntözőcsatornát ástak ki (1871-75), melyet az első kapavágást végző Ferenc József magyar királyról neveztek el. A sors iróniája, hogy pont az osztrákok által halálra ítélt Türr István hozta rendbe a "császár csatornáját".

A tápcsatorna révén az addig posványos csatorna friss vizet kapott, rendelkezésre állt a szükséges vízmennyiség, többé nem volt szükség az ún. vendéghajók alkalmazására. Lehetővé vált, hogy 6000 métermázsa árut szállító hajók is biztonságosan közlekedhessenek. 

Az óbecsei Türr István zsilip (P_Taki, panoramio.com)

1895-ben a tiszai 96. számú ún. borjasi átvágás révén megszűnt a csatorna kapcsolata a főággal. Államköltségen voltak kénytelenek Bácsföldvárról északabbra, Óbecsére áthelyezni a torkolatot. A csatornát üzemeltető részvénytársaság műszaki igazgatója, Heincz Albert tervezte és kivitelezte a 8 kilométeres áthelyezést. Új torkolati zsilip készült, melyet már elektromos árammal mozgattak és alkalmas volt gőzhajók áteresztésére is. A hálás utókor 1908-ban a Ferenc-csatorna rendbetételéért Türr Istvánról nevezte el.

Ha a Bácska gazdagságáról hallok eztán, mindig fülembe fognak csengeni az öreg sváb gazda szavai a Ferenc-csatornáról:  

"Alles was mer haba, verdank mer dem Graba."



Ajánlott és felhasznált irodalom:

2013. február 3., vasárnap

Ada Kaleh halotti maszkja - utolsó rajzok az elsüllyedt szigetről


1964, 1965 és 1967 nyarán román diákok lepték el Ada Kaleh szigetét. Bukarestből érkeztek, az Ion Mincu Egyetem Építészettörténeti tanszékéről, hogy tanáraik vezetésével felmérjék a Vaskapu erőmű által elárasztásra ítélt területek kiemelkedő építészeti emlékeit. Fő céljuk egyfelől a pusztulásra ítélt műemlékek dokumentálása, másrészt pedig az áttelepítésre szánt epületek bontási és újjáépítési tervének elkészítése volt. Mintha viaszt öntöttek volna a sziget arcára... A diákrajzok által betekintést nyerhetünk a sziget utolsó napjaiba, hiszen amint ők letették ceruzájukat, a bontás szinte azonnal meg is indult.
 

A Monumente de arhitectură din localitățile dispărute sub apele lacului de acumulare al hidrocentralei "Porțile de Fier" (Építészeti emlékek a Vaskapu erőmű tározója által elárasztott területen) című angol és román nyelven megjelent összefoglaló munka egy szkennelt fénymásolat formájában jutott el hozzám. Ebben három témakörbe rendezték a műemlékeket: katonai, egyházi és "civil" épületek. Ada Kaleh szigete csupán a mű egy részét foglalja el, hiszen az elárasztott terület egészen a szerb határnál álló Báziásig terjedt ki, ebben a bejegyzésben azonban csupán a szigeten készült rajzokat mutatom be a szigetről készült képeslapokkal illusztrálva, amelyek jól kiegészítik a fekete-fehér vázlatokat.

Az erőd gyakorlatilag az egész szigetet elfoglalta

Ada Kaleh szigete nevében hordozza a háborús múltját. Elnevezése a török nyelvből származik, annyit tesz mint Erőd-sziget. Első erődjét azonban nem a török emelte, hanem 1444-ben Hunyadi János, éppen a előrenyomuló Török Birodalom ellen. Ada Kaleh erődje számtalanszor cserélt gazdát a történelem során, néha komoly ostrom után, néha pedig békésebb körülmények között. Az erőd békeidőben kifogyhatatlan kő és téglabányaként szolgált a helyi lakosok számára. A törökök által lakott település házai nem egyszer a vár katakombái fölé épültek, a várfalak szerves részét képezték a falu képének.


A pozsareváci béke utáni 20 évnyi béke idején az erődöt a legmodernebb Vauban-féle megoldások szerint építették át Savoyai Jenő elképzelései alapján. 4 bástya épült, a Károly, Jenő, Mercy és Wallis, melyet 1739 után a visszatérő törökök átneveztek. Az elsüllyesztéskor az erőd még mindig a XVIII. század eleji képet mutatta, sokkal inkább nyugati, mint török stílusjegyekkel (kapuk, díszítések, tornyok, stb.).

A központi erőd alaprajza, a lejjebb részletesen ábrázolt utcákkal

A lőporraktár alaprajza és keresztmetszete

Az erőd kapui a késő barokk kort tükrözik vissza. Hasonló stílusban épültek annak idején például Gyulafehérvár, Pétervárad, vagy Eszék várkapui. Miután 1968-1971 között több régészeti feltárást végeztek a szigeten, az erőd egyes részeit a kapukkal együtt elbontották, téglánként, kövenként megszámozták és részben újjáépítették a közeli Simian-szigeten. Jelenleg is ott pusztulnak, hiszen a terv, hogy az egész török közösséget házastól oda telepítik át, nem sikerült.

A kapukról rajzolt metszeten kis erődtérkép segíti a helymeghatározást.

A főbejárat képeslapon

A főbejárat

A keleti kapu

A nyugati kapu

Metszetek az erőd kazamatáiról és a 7. és 8. számú kapukról
 
Utcarészlet bazárral

Az erődben épült település két egymásra merőleges utcáját az építész hallgatók érdemesnek találták arra, hogy az utókor számára is megörökítsék. A párosan megörökített házsorok egymással szemben, az utca két oldalán álltak. Érdekes, hogy szinte nincsen két egyforma ház egyik utcában sem. Némelyik metszetre rákerültek az erőd kazamatái, ahonnan a házak téglái származtak. A stíluskavalkád mellett az ábrázolt fák is érdemesek a figyelemre, ugyanis szinte mindegyiknek hiányzik valamennyi a lombkoronájából, ami csúcsszáradásra utalhat.
 
Az erőd hosszanti utcájának nyugati része

Házsorok az erőd keresztirányú főutcáján

Az erőd hosszanti utcájának két szemközti házsora

Az erőd keresztirányú utcájának két szemközti házsora

Az utcasorok mellett a jelentősebb építészeti értéket hordozó házakat részletesebben megörökítettek. Ezek közül a legfontosabb Regep aga háza, aki a sziget "polgármestere" volt a XIX. században. Az erődön kívül épült, attól keletre, a török temetőtől északra, a Duna partján.

Téglából és fából épült kétszintes épület volt hatalmas konyhával, több szobával, szellős verandával és természetesen egy igazi törökfürdővel. Méreteit tekintve a legnagyobb lakóház volt a szigeten.

Regep aga háza - homlokzat részlet

Regep aga háza - alaprajz és homlokzat
 
A 3. számú várkapu fölé épült lakóház

Ali Kadri háza, XIX. sz.

Török bolt az erődben

Ada Kaleh legjellegzetesebb épülete az erőd keleti szárnyán épült a mecset és a hozzá tartozó minaret volt. 1720-ban eredetileg ferences rendháznak épült, amikor egy tucat német telepes család érkezett az akkor még Caroline-szigetnek nevezett földdarabra. 1739 után a törökök mecsetet rendeztek be falai között. A törk szultánok személyesen is gondját viselték a távoli diaszpóra imaházának, 1902-1903-ban szultáni adományból épült meg a minaret, és került egy 480 kilós perzsaszőnyeg a kétszintes imaterem padlójára. Ez a mecset egyedülálló volt a világon, hiszen késő-barokk stílusjegyeket viselt magán. Az elárasztás után egy ideig még a víz fölé nyújtott ujjként jelezte a sziget helyzetét, de aztán a vízár bedöntötte a tározóba.

A mecset és a keleti erődkapu

A mecset kereszt- és hosszmetszete
 
A mecset látképe keleti irányból és felülnézetből




Ada Kaleh török temetőjéből mindössze három, XIX. századi sírkőről maradt fenn ábrázolás. Sajnos a kép minősége nem teszi lehetővé a feliratok elolvasását. Azonban a turbán és a rózsamotívumokat a laikus szemlélődő is könnyedén felismerheti. Az elhunytakat már nem csupán a hat láb föld borítja, hanem 30 méternyi vízoszlop is nehezedik rájuk.



Patrick Leigh Fermor szavaival búcsúzva: "Mindennek nyoma veszett." Az elsüllyedt szigetből csupán a megrajzolt halotti maszk maradt.
A sziget utolsó napjairól az építészeti felmérésen kívül román nyelvű dokumentumfilm is készült, Ada Kaleh utolsó tavasza címmel. Érdemes a bejegyzést és a filmet egyszerre nézni, a könnyebb megértés érdekében.

Képeslapok forrása: muzeumantikvarium.hu, art.com, mercuriustour.ro
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...