2012. március 25., vasárnap

Nyílt nap a Kvassay zsilipnél - avagy a hét műtárgya

 
A víz világnapja alkalmával nyílt napot hirdettek a Kvassay zsilipnél. A hidrológia történetének egy kitüntetett helyén épült ez a létesítmény. Ott áll, ahol 1838-ban fenékig befagyott a Duna, melynek következtében Pest városát jeges árvíz pusztította el. Azóta sikerült a folyót megzabolázni, a Soroksári-Dunaágból gyakorlatilag tavat csinálni. És még mindig jobb ez a mostani állapot, mint ami 1904 előtt jellemezte ezt a szakaszt.


A Pesti Estben meghirdetett telefonszámon jelentkeztünk a vezetett üzemlátogatásra, ahol közölték velünk, hogy egy iskoláscsoporthoz van lehetőség csatlakozni reggel 8.45-ös indulással. A vége természetesen az lett, hogy már a második iskoláscsoport is hazafelé készülődött, amikor mi még mindig lelkesen fényképeztük a frissen felfedezett Osztó-szigetet. No de ne szaladjunk ennyire előre!

Miután 1838-ban leapadt a jeges árvíz Pest rombadőlt épületekkel szegélyezett utcáikról, 32 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az 1870. évi X. törvénycikk által meghatározott szabályozási munkálatok megkezdődhessenek a Dunán. A lendület oly nagy volt, hogy a Csepel-szigetet körülölelő két - nagyjából egyforma méretű - Duna-ág közül a ráckeveit teljesen elrekesztették. A teljes vízhozamnak addig körülbelül 35-40%-át levezető ágban 1-2%-ra csökkent a befolyó víz aránya. Mivel a tassi zsilip akkor még nem volt, az árvizek délről északra behatolva akadálytalanul pusztíthattak tovább. A kisvízkor poshadó víz már-már járvánnyal fenyegetett, amikor 1904-ben újabb törvényt hoztak a válságos helyzet megoldására. Újra megnyitották a Ráckevei-ágat elzáró gátat, és két zsilip felépítésével megoldották, hogy a friss víz és a hajók is be tudjanak jutni úgy, hogy az árvizek közben kinn maradnak. Az északi zsilipet kvassói és brogyáni Kvassay Jenő vízépítő mérnökről nevezték el. Az alábbi helyszínrajzon a szabályozás előtti, 1859. évi Duna partvonala látható egy 2005-ös légifotóra rajzolva. Ma a soroksári ág évi 550-750 millió köbméter vizet kap a Kvassay zsilipen keresztül, ami körülbelül 17-23 köbméter másodpercenként. Csak tájékoztató adat, látogatásunk napján a Vigadó térnél mért főági vízhozam másodpercenként 2680 köbméter volt.


A Kvassay zsilip felépülése előtt már álltak épületek a Csepel-sziget legészakibb pontján. Vízügyi alkalmazottak számára építettek itt szolgálati lakásokat. Stílusos, szép házak ezek, tágas belső terekkel, kis előkerttel, valamint gazdasági épületekkel. Sokkal inkább tűnnek mai szemmel villának, mint munkáslakásoknak.


Amit a köznyelv Kvassay zsilipnek nevez tulajdonképpen hármas osztatú műtárgy. Elsőként a hajózsilip készült el 1910-1914 között. Ezt követte a vízbeeresztő zsilip (épült 1924-26 között). Végül az erőmű és szivattyútelep, melyet 1962-ben adtak át. A képen bal oldalon látható a zsilip medencéje, a fehér épület az erőmű és szivattyútelep, jobb oldalt  pedig az örvénylő víz árulkodik a vízbeeresztő zsilipről. Két másik épületet is érdemes megemlíteni, az egyik a bal oldalt látható irányítóközpont, mely az XX. század elejének szecessziós stílusjegyeit viseli magán. Még egy kicsiny tornyot is kapott. A kép jobb szélén pedig ugyancsak egy vízügyi hivatali lakás látható, minimalista  stílusa jól tükrözi a világháború utáni munkáslakások jellegzetességeit.


Elsőként az irányítóközpontot vettük szemügyre, ahol műszakokban folyik a munka. Az előző éjszaka igencsak mozgalmas volt, egy zsiliphez érkező olajszennyeződést kellett kezelni. A képen látható hordalékfogó nem volt képes a szennyeződés megállítására, ez csupán arra szolgál, hogy a nagyobb darab úszó hulladékokat kiszűrje. Olykor-olykor az is előfordul, hogy emberi holttest akad fönn benne. Nem ez az egyetlen hordalékfogó; a műtárgyakat sűrű vas fogazat védi, ahol szinte ugyanennyi úszó szemét halmozódott föl. Nagyon fontos ugyanis, hogy semmiféle olyan dolog ne kerülhessen be a létesítménybe, ami azt károsíthatja. A fogazat karbantartása látványos munka, daruval markolják ki az uszadékot konténerekbe. Mivel az uszadék nagy része szervesanyag, tervben van egy komposztáló megépítése a pesti parton.
 

Aztán megérkezett az első iskoláscsoport is, akikhez csatlakozva végignézhettünk egy soron kívüli zsilipelést. Először a vízbeeresztő nyílásokon tódul be a zsilipkamrába a Duna főági vize. Szépen lassan megtelik a kamra, majd a hidraulikus karok tárják ki a zsilipajtót, ekkor a soroksári ágba tartó hajók (esetek nagy részében a vízirendőrség) beúsznak a kamrába. Miután visszazáródtak a főági kapuk, az alvízen leeresztik a fölösleget, így a hajók lesüllyednek a mellékág szintjére. Újabb zsilipkapu nyitás, immár az alvízen, és a hajók előtt szabad az út egészen Tassig. A két vízszint különbségét mutatja a vizes falfelület a kamrában.  Mérete 10*75 méter, a legnagyobb átereszthető hajó kb. 1000 tonnás uszály.  Ha úgy döntünk itt szeretnénk áthajózni a soroksári ágba, akkor jó tudni, hogy meghatározott időközönként lehet átjutni a zsilipen, ez ki is van írva. Érdemes előre odatelefonálni, mert előfordult már, hogy a zsilipkapu takarásában kenusok órákon át várakoztak.
  

Így néz ki a zsilipkamra, amikor éppen karbantartás folyik. Nem semmi munka.

A Kvassay zsilip egyben árvízvédelmi célokat is szolgál. Árvízek idején van vízbetáplálás, ekkor szivattyúzással juttatják a kellő vízmennyiséget a mellékágba. Vigadó térnél mért 650 cm-es vízállásnál a zsilipkapuk előtt látható hatalmas kőhornyokba vas betétgerendákat eresztenek le daruval. A víz nyomása ezeket éri és nem a gyengébb zsilipkaput. (Képek erről ugyancsak a fenti linken.) Hasonló daru áll az alvízi kapuknál is. Ez a zsilip területének széle is, melyet szolgálati kutya őriz (különben mindent szétlopnának...- hangzik az indoklás)


A szivattyútelep és erőmű nem működik állandóan. Amennyiben a főág vízállása 1,5 méterrel haladja meg a Soroksári-Dunáét beindulhat az áramtermelés. A bezúduló víz két turbinát hajt meg, a megtermelt áramot a ferencvárosi hálózatra táplálják. A déli torkolatnál álló tassi zsilipnél ugyancsak termeltek áramot, egészen 1956-ig, amikor jeges árvíz pusztította el a létesítményt. Jelenleg is vannak tervek az áramtermelés újraindítására Tassnál. A szivattyúkra különösen abban az esetben van szükség, amikor a főágon kisvízi helyzet van. Ilyenkor gravitációs úton nem lehet vizet táplálni a soroksári ágba. A mellékág azonban ekkor is igényli a friss vizet, ilyenkor lépnek működésbe a szivattyúk és átemelik a kellő vízmennyiséget. Érdemes tudni, hogy a Kvassay zsilipnél mindig a főágból kerül csak víz a mellékágba, fordított vízmozgás nem lehetséges.


A gépházban most nyugalom honolt, ugyanis a vízszintkülönbség éppenhogy alatta maradt a kívánt 1,5 méternek. A példás tisztaságot és rendet még az itt parkoló gépjármű sem zavarta. Vezetőnk komoly műszaki előadást tartott a gépek működéséről, automatizálásáról, teljesítményéről. Azonban a megértést nagyban megkönnyítette volna egy gépészmérnöki diploma, mondjuk a Műszaki Egyetemről. Nem tehettünk mást, az általános iskolásokkal együtt bólogattunk, hogy igen, értjük.


A modernizáció ezt a létesítményt is elérte, szerencsére azonban megmaradt a régi irányítópult is. Itt készült a bevezető után látható idilli írósztali csendélet. Mintha megállt volna az idő...


Óriások műszerfala, vagy éppen Ganz Mávag legjeinek tablója. Súlyzónak is beillő 80-as kulcs és társai.


Látogatásunk második része már a természetben zajlott. Az éppen parkosítás (értsd: favágás) alatt álló Osztó-szigetre sétáltunk ki. Elnevezése értelemszerű, ez a sziget osztja ketté a betáplálásra váró főági Duna-vizet és a zsilipelésre váró hajókat. Ez a hely arról híres, hogy tudomásom szerint az egyetlen mesterséges sziget a magyarországi Duna-szakaszon. Keskeny nyéllel csatlakozik a zsiliphez, csak a főág felőli vége szélesedik ki valamelyest. Rajta idős fűzek, nyárak és jegenyék állnak. Partját körös körül épített partfal védi, pontosan úgy, mint pl. a Margit-szigetet. Szemben a Kopaszi-gát és a hőerőmű látszik, észak felé a Lágymányosi-hídra nyílik kilátás. Az északabbi vízbetápláló csatárnát egy sarkantyú védi a hordalékbeáramlástól.


Manapság csak kormoránok által látogatott, régen hajók számára merülésadatokat szolgáltató információs tábla. Nem tévedünk túlságosan, ha arra tippelünk, ezeket az adatokat a hajósok már műholdról szerzik be. Mindenesetre jelen állapotában is egy vízügyi ritkaság.


A Kvassay zsilip védelmére épült partbiztosítások ellenére a környék nem egy ipartelep hangulatát árasztja. Inkább egy közpark benyomását kelti a látogatóban. Nyírt gyep, metszett bokrok, sepert udvar - mindez csupán a kerítésen belül. A túlparton, a Csepel-sziget északi részén építési törmeléből álló hegyek merednek az ég felé - de ez már egy másik történet.


Már a második diákcsoport is hazafelé tartott, amikor mi is szedelőcködni kezdtünk. A kapuban még elbeszélgettünk vezetőnkkel, akinek ezúttal is szeretnénk megköszönni a vendéglátást. Mivel gyakran fogadnak látogatókat akkor is, amikor éppen nincs víz világnapja, mindenképpen érdemes ellátogatni a Kvassay zsiliphez!

2012. március 18., vasárnap

Már nem zátony, még nem sziget - A Zebegényi-sziget 1972-ben

    
Bencétől kaptam ezt az 1972-ben postára adott képeslapot, mely a Dunakanyart ábrázolja Zebegénynél.  Valahonnan a vasút fölé magasodó löszdombokról készülhetett ez a felvétel. Balról a Börzsöny déli vonulatai úsznak be a képbe, rájuk felhő árnya vetül, míg a háttérben halványabban a Visegrádi-hegység  látszik és annak legmagasabb pontja a Dobogókő (699 m). Előtérben kifliként úszik a Dunában a Zebegényi-sziget. Egyetlen fát sem látunk rajta, éppen ezért ez a kép - számomra - felbecsülhetetlen érték. Egy sziget születésének pillanata ez, amikor a zátony már nem is zátony, de a sziget sem valódi sziget. A növényzet már megtelepedett a kavicson, de ha vannak is rajta fák, azok még olyan fiatalok, hogy kivehetetlenek ilyen távolból. 

Az éppen 40 éves nyári idill az elsuhanó vasúti szerelvénnyel és a virágot szedő lánnyal arra ösztönzött, hogy megkeressük azt a szép helyet, ahol pontosan 40 éve a fényképész megnyomta az elsütő gombot.

 
A zebegényi állomástól induló Pozsonyi úton sétáltunk észak felé. Támpontunk volt a közeli vasúti sínpár, és a kép előterében látszó tornyos nyaraló. Mindössze huszonnégy házszámot kellett gyalogolnunk és pár lépést megtenni lefelé egy meredélyen burjánzó gazban. Ez a látvány tárult szemeink elé:
 
 
A nyaralót azóta már elbontották, nyomát sem leltük. A Duna-part felett emelkedő löszdombokat már nagyrészt felparcellázták. Ez a kis rét azonban ma is megvan, nem áll rajta ház, bár meglehetősen elvadult állapotban van. A fényképész ma feltehetőleg más helyet keresne magának, itt a fiatal fák már jelentősen zavarják a kilátást. Felnőttek a fák a Zebegényi-szigeten is, deréknyi vastag törzsüket elnézve nem is gondolnánk, hogy előttük tényleg nem volt itt semmi. Megnőtt maga a sziget is, újonnan épült felső harmadán már most magasabb füzes található, mint az 1972-es felvételen. Ezért fordulhat az elő, hogy a sziget már "kilóg" a '72-es képeslapról.


Ha bárkinek van otthon elfekvőben hasonló, dunai szigetes témájú képeslapja, régi családi fotója és szívesen megosztaná a nagyközönséggel, az kérem küldje el a dunaiszigetek@gmail.com címre.

2012. március 16., péntek

Erdők s vizek közt IV. - Epilógus


Idén lesz 40 éve, hogy a haladás és a fejlődés nevében tucatnyi települést árasztottak el az Al-Dunán. Patrick Leigh Fermor még egyszer visszatért ide, és nem véletlen, hogy Esztergomtól Orsováig tartó utazásának utószavát kizárólag ennek a döbbenetes pusztításnak szentelte. Ada Kaleh törökjei számára a folyásirányban valamivel lejjebb lévő Simian-szigeten jelöltek ki új lakást. Átköltöztették a várat, a minaretet. De mint ahogy az idős fák is elpusztulnak, ha átültetik őket, a kis török köszösség sem maradt az idegen szigeten; szétszéledt a szélrózsa minden irányába. Mindennek nyoma veszett.

Halva született ötlet: új Ada Kaleh a Simian-szigeten
Gondolatok egy kávéházi asztalnál Kazán és a Vaskapu között.

"Mára ezt az egész tájat víz alá temette a haladás. Egy utazó, aki az orsovai rakparton leülne régi asztalomhoz, ma csak vastag, rézkarimájú üveglapon át szemlélhetné a kilátást. Homály és iszap tárulna szeme elé a keretben, mivel ólomtalpú ruhát kellene viselnie, búvársisakból bámulna kifelé. és légzőcsövön kapná föntről a levegőt, a feje fölött harminc méterrel álló csónakból. Ha sodrás iránt, lefelé indulna el, néhány mérföld után belebotlana a víz alá merült szigetbe és a megfulladt török házakba; ha viszont fölfelé vágna neki, a Széchenyi gróf útját torlaszoló hínár és törmelék közt kellene evickélnie, és a mély, sötét szakadék fölött átpisloghatna Traianus művének nyomai felé. Körülötte, alatta, fölötte, mindenütt, fekete mélység tátongana, s ahol valaha áramlatok siklottak, zuhatagok dübörögtek egyik partról a másikra, és a függőleges sziklafalak közt cikázva szállt a visszhang, ma a vízözön némasága várná. Aztán, talán, egy-egy eltévedt napsugár fényénél megpillantaná egy alámerült falu romjait, majd egy másodikét, harmadikét, iszapba temetve.
Az utazó napokig küszködhetne a vízfenék e komor vizsgálatával, mert a Vaskapunál Románia és Jugoszlávia fölépítette a világ legnagyobb vasbeton duzzasztógátját és vízi erőművét. Százharminc mérföldnyi Duna ettől egyetlen hatalmas medencévé változott, mely a felismerhetetlenségig földagasztotta és elmosta a folyam eredeti partvonalát. Szurdokok tűntek el, kiugró sziklaszirtekből szelíd halmok lettek, s a víz a szépséges Cserna-völgyben majdnem Herkules Fürdőjéig fölhatolt. Orsova és a vízparti települések sok ezer lakóját ki kellett szakítani környezetéből és máshová telepíteni. Az Ada Kaleh sziget népét átköltöztették a Duna egy lentebbi szigetére, régi otthona pedig úgy eltűnt a néma vízfelszín alatt, mintha soha nem is létezett volna. Csak remélni lehet, hogy az erőmű által termelt áram jólétet hozott mindkét parton az embereknek, és a román és jugoszláv városok ezentúl fényesebben lesznek kivilágítva, mint korábban, mert a gazdaságot leszámítva, a pusztítás minden más téren jóvátehetetlen. Talán az idő múlásával, s ahogy halványodnak az emlékek, az emberek majd elfelejtik iszonyú veszteségüket. 


Másutt, mások is jártak ugyanígy vagy ennél is rosszabbul, de sehol másutt történelmi emlékek, természeti szépség és vadvilág ilyen mértékű pusztulása nem fordult elő. Eszembe jut most osztrák polihisztor barátom, s az, amit annak idején mesélt nekem, hogy tudniillik ezermérföldnyiről, a krími Tatárországtól a halak fölúszhattak egészen a Fekete-erdőig és vissza, semmi sem állta útjukat; ezért kesergett 1934-ben a Felső-Ausztriában Persenbeugnál tervezett erőmű miatt. "Eltűnik majd minden! Európa legvadabb folyóját úgy meg fogják szelidíteni, hogy olyan lesz, akár a városi vízvezeték. Azok a keleti halak! Nem jönnek vissza többé. Soha, soha, soha többé."
Ma már az új, jellegtelen tavon veszélytelen a hajózás. A búvárruhás utazó a mecset helyén csak egy kerek üreget találna odalent: a tornyot darabokra szedve elszállították, a törökök új lakhelyén összerakták és újra felépítették. Azt hiszem, ugyanez történhetett a falu másik templomával is. Az irdatlan pusztítás enyhítésére tett efféle jóravaló erőfeszítések a titokzatosság utolsó foszlányait is fellebbentették e kísértet járta vizekről. A fantáziadús és romantikus lelkületű utazót nem fenyegeti többé a veszély, hogy azt képzeli, az imára szólító kiáltás a víz alól harsan, és nem lesz már többé olyan illúziója, hogy elsüllyedt harangok kongását hallja, mint a cathédrale engloutie harangszava Ysben, a breton partoknál, vagy a Volga középső folyásánál, Kityezs legendás városában, nem messze Nyizsnij Novgorodtól. Ottani költők és elbeszélők szerint a harang Batu kán támadásakor merült a víz alá, később pedig egy tó nyelte el, és a szerencsés kiválasztottak néha hallhatják a kongást az emerült tornyokból.
Itt sajnos nem így van: mítoszt, néma harangszót, történelmet, mendemondát egyként elsöpörtek, és semmi sem maradt belőle ebben az árnyak völgyében. Szó szerint megfogadták Goethe tanácsát: "Bewahre dich von Räuber und Ritter und Gespenstergesichten".* Mindennek nyoma veszett."

* Óvakodj a rablótól, lovagtól és a kísértethistóriáktól.

Erdők s vizek közt I. - A Kazán-szoros üstje
Erdők s vizek közt II. - Orsovától Traianus császár hídjáig
Erdők s vizek közt III. - Rózsasziromlekvár Ada Kálén

2012. március 14., szerda

Veszélyben a Kopácsi-rét!


Egy hete indította útjára aláírásgyűjtő kampányát a WWF természetvédelmi szervezet a Duna-Dráva-Mura ártereinek megmentéséért. A nyilvánosságra hozott horvát tervek szerint komoly veszély fenyegeti a Duna egyik legnagyobb, egyben megmaradt ártéri vízivilágát, a Kopácsi-rét Nemzeti Parkot (Park Prirode Kopacki Rit). Honlapjukon azonban meglehetősen kevés konkrétumot találtam a készülő folyószabályozási munkálatokról. Mivel látatlanban senkinek sem tanácsolnám, hogy bármit aláírjon, rövid utánajárással sikerült részleteket is megtudnom a horvát Duna-szakaszon tervezett beruházásról. Lássuk tehát mi készül!


A mostani szerb-horvát határ nem a Duna folyását követi, hanem a régi Baranya-Bácska határvonalát. Ez a mai szemmel ésszerűtlenül kanyargó, a Dunát többször keresztező girbe-gurba vonal nem más, mint a szabályozások előtti folyó kanyarulatainak közigazgatási lenyomata. Egy hidrológia-történeti pillanatfelvétel, valamikor a XVIII. századból, vagy még régebbről. 

Miután a Duna elhagyja a Báni-hegyek és a Bácskai löszplató által alkotott szorost, újabb süllyedékterületre ér. A Magyarországon Gemenc, Sárrét, Mohácsi-sziget által megkezdett holocén süllyedékterület déli folytatása a Kopácsi-rét, azaz Baranya vármegyének a délkeleti, Drávaszögnek is nevezett sarka. Ez a fiatal bezökkenés vonzotta magához a hordalékkúpját Szeged felé építgető Dunát. Mivel az Alpokból szállított nagy mennyiségű hordalék ide már nem jutott el, a területet a folyó nem tudta mivel föltölteni. A süllyedés révén ember számára csak néhány kitüntetett helyen áthatolható mocsárvilág jött létre. Talán ez a kiterjedt ártér tette lehetővé a magyar népesség túlélését a török időkben. Tény, hogy Délkelet-Baranya napjainkig magyarlakta terület Vörösmart és Eszék között.


A szétterülő folyó számtalan, hatalmas, túlfejlett kanyarulata nagyban nehezítette a hajózást. Egy-egy komolyabb áradás után nem volt ritka, hogy a Duna teljesen új utat talált magának. A XIX. században a szabályozás első lépéseként a nagyobb kanyarulatokat vágták át. Míg azelőtt a folyó a lapályt magasparttól magaspartig (keleten Bácskai löszplató, nyugaton a római limesútra felfűzött települések) bekalandozta, az átvágások során kiegyenesített meder egyre kevésbé szakadt fokokra, mellékágakra. A Kopácsi-rét nagy szerencséje volt, hogy az árvízvédelmi töltést nem közvetlenül a parton vezették, hanem az árteret délnyugat-északkeleti irányban kettévágva, helyenént 10 kilométernyire a Dunától. A töltés és a Duna közé eső területet nevezzük ma Kopácsi-rétnek (lásd mellékelt google térképet). Magyar területen a Gemenc menekült meg hasonló módon, a kalocsai érsek jóvoltából. A százötven éve kezdődött szabályozások következtében zajlott le a Kopácsi-rét első szárazodási periódusa.

 
A Kopácsi-rét a XIX. században a Habsburg család tulajdonában állt, mint a Bellyei Uradalom egy része. Főhercegi kastélyuk sokszor adott otthont a királyi családnak is, akik rendszeresen jártak ide vadászni. A Bad Ischlben található császári trófeagyűjtemény nem egy kapitális szarvasagancsa származik innen, a Drávaszög kiterjedt ártéri erdeiből.

A második világháborút követő tulajdonosváltás után az Uradalom egy jelentős része 1967-ben állami védettséget kapott, akkor még csak kb. 20 000 hektáron. Hosszú harcok után Horvátországban maradva 1993 óta Ramsari terület, 1999 óta (sajnos csak) várományosa az UNESCO Világörökség címnek, 2008-tól a Natura 2000 hálózat egyik gócpontja. Tavaly, 2011. március 25-én öt ország (Ausztria, Szlovénia, Horvátország, Magyarország és Szerbia) kötelezte el magát a határokon átívelő Duna-Dráva-Mura UNESCO Bioszféra Rezervátum védelme mellett.

A Duna és a Dráva eltérő időpontban bekövetkező áradásai táplálják, így a vízborítottsága időben kitolódik. 40 féle növénytársulás otthona ez a folyózug. 55 féle halfaj él vizeiben, köztük a nagyon megritkult tokfélék is képviseltetik magukat. 11 kétéltű és 10 hüllőfaj számára jelent menedéket, valamint ideális szaporodási és telelési területet. Különösen kiemelt jelentősége van a Kopácsi-rétnek a vonuló madarak szempontjából. A gazdag madárvilágból nehéz lenne minden fontosabb fajt felsorolni, 40 pár rétisas, kb. 20 pár fekete gólya él itt, de ugyancsak előfordul 5-6 pár kerecsensólyom is. Az emlősállatok szempontjából is fontos táj ez, hatalmas gímszarvasok, vaddisznók élnek itt. A farkasok ugyan kipusztultak már, de a ragadozók nem maradtak képviselet nélkül, sok róka és aranysakál talál búvóhelyet.


Miután a Kopácsi-rét a XIX. századi beavatkozások után hellyel-közzel regenerálódott, most újabb folyószabályozási tervek kerültek a napvilágra. Az 2012-ben tervezett horvát mederbeavatkozások előzményei 1978-ig nyúlnak vissza, ekkor a jugoszláv Jaroslav Černi Intézet dolgozott ki konkrét terveket a Duna hajózhatóvá tételére. Később ezt fejleszette tovább a horvát Hidroing cég, megtámogatva részletes műszaki vizsgálatokkal. A beruházást támogatja a horvát Belföldi Víziút Ügynökség, a fő döntéshozó pedig a Horvát Környezetvédelmi Minisztérium. 2012-ben kerültek nyilvánosság elé a tervek, végső döntés 2012. áprilisában várható.

Lássuk, mi is okozta ezt a hatalmas felháborodást a természetvédők oldaláról.


A Nemzetközi Duna Bizottság megköveteli, hogy alacsony vízállásnál is álljon rendelkezésre a 180 méter széles és 2,5 méter mély hajózási útvonal. Ennek fenntartása a Duna-menti országok nemzetközi feladata, mint például Horvátországé jelen esetben. A tervezett beavatkozások az 1433-1380 folyamkilométerek közti szakaszt érintenék. Ezen az 53 folyamkilométeren épülne föl 92 szabályozási műtárgy; 72 T-sarkantyú (lásd fenti kép), 2 párhuzammű, 15,5 kilométernyi töltés és partbiztosító kőszórás. A hajózási út kialakításához a meder kotrására is szükség lesz, a kitermelendő homok és sóder mennyiségéről nem találtam információt. Komolyabb mederbeavatkozások a korábbi években is zajlottak, mindenféle egyeztetés nélkül; eddig 4 új T-sarkantyú épült fel. A mellékelt tervrajzon a vajdasági Apatin környékére tervezett műtárgyakat láthatjuk egy légifotóra berajzolva. Magyarországi tapasztalatokra támaszkodva kijelenthető, hogy néhány éven-évtizeden belül a szabályozási művek és a mostani partvonal közti terület feltöltődik és hamarosan beerdősül.


A mellékelt képen is látható T-sarkantyúk feladata, hogy kijelöljék az hajózási meder új partjait és a lefolyó vízmennyiséget egy szűkített keresztmetszetbe tereljék, ahol a víz sebessége és a kotrások hatására mélyülni fog a meder. A felgyorsuló víz által kimosott hordalék hiánya következtében könnyen belátható, hogy a Duna vízszintje a környező területekhez képest csökkenni fog. A Kopácsi-rétet tápláló jelenlegi árvízszintek egyre kevésbé fogják megközelíteni a korábbi évekét, ez pedig végső soron az ártéri erdők átalakulásához, kiszáradásához fog vezetni. A part menti töltések további akadályt képeznek majd az árterek vízutánpótlásában. Az elárasztott területek csökkenése miatt bekövetkező degradáció kihatással lesz az állatvilágra és rajtuk keresztül az emberre is. Átalakul majd a halászat. Csökkenni fog a talajvízszint. Mindez csupán azért, hogy a Dunán kényelmesebben tudjanak közlekedni a teherhajók és a kirándulóhajók. Ha végigtekintünk a magyar Duna-szakaszon már nem találunk olyan folyamkilométert, ahol a természetes árterei kísérnék a folyót. Nálunk mindez már megvalósult. Most Horvátországon van a sor.

A március 22-én átadandó petíció aláírásához kattintson ideLINK

A Kopácsi rét N.P. honlapja
A tervdokumentáció elérhetősége (horvát nyelven)
További dokumentumok, térképek itt

Érdeklődőknek ajánlott olvasmányok a Drávaszögről:

Baranyai Júlia: Vízbe vesző nyomokon (Fejezetek a Drávaszög történetéből), 1977. Forum, Szabadka
Albrecht főherceg Ő Fensége bellyei uradalmának leírása. Bécs 1883. http://old.lib.pte.hu/elektkonyvtar/ekonyvek/elibrary/Bellyei1883/htm/index.html

2012. március 10., szombat

A Tőzike tanösvény Szigetbecsén


Adonyi átkelésünk és a lórévi Zichy kápolna után messzeségbe nyúló szántóföldek között nyílegyenesen futó földúton haladva értük el Szigetbecsét. A falu arculatát alaposan meghatározza egykori lakóinak, a török kiűzése után érkezett sváb telepeseknek az ízlése. Takaros porták, rendezett udvarok, híresen szép kerítések között sétálva értünk le a becsei Duna-partra. Örömmel nyugtáztuk, hogy Nepomuki Szent János itt is védelmezi a révészeket és vízenjárókat.


A szobor jelentősségét növeli, hogy talapzatán német nyelvű 1838-as árvízi emlék található. Jó egy méter magasan állt az akkor még Kis-Becsének nevezett településen a Pest városát leromboló jeges áradat. Régóta érlelődik már a gondolat, hogy össze kellene gyűjteni Magyarország összes Nepomuki Szent János szobrát, valamint az 1838-as árvízi emlékeket. A hatalmas munkát már most nehezítette, hogy a fagytól védő nejlonborítás miatt ide és Adonyba is mindenképpen vissza kell majd térni egy fénykép erejéig.


Szigetbecsén a Duna már csak holtág képében van jelen. A térképeket böngészve ezt az ágat már igen régen, a XIX. század első két évtizedében lezárhatták. Az elzáró gát először az északi betorkollásnál épült fel, később követte ezt a déli, melynek következtében kialakult a ma is látható holtág. Imponáló szélessége mutatja, hogy egykor komoly vízmennyiség folyhatott benne. Partjain csak vékony sávban él meg a nád, ami arra nézve bizonyíték, hogy a meder még mindig elég mély. Mivel a becsei holtág állóvíz, ottjártunkkor még vastag jégpáncél fedte a több napos enyhe idő ellenére is.

A Tőzike tanösvény a holtág becsei oldaláról indul, ott ahol a Kereszt utca leér a Dunához. 2007-ben avatták föl, hossza mindössze 1 kilométer. Elnevezését az árterek egyik legszebb virágáról, az errefelé is honos tavaszi és nyári tőzikéről (Leucojum vernum és aestivum) kapta. A tanösvény öt információs táblából áll, mindegyikhez könnyű terepen lehet eljutni, így elsősorban babakocsival érkező kisgyermekes családoknak és iskolás csoportoknak ajánlott.

A tanösvény első szakasza a holtágba épített, hidacskával megszakított töltésen vezet. Ezen a keskeny csatornán keresztül tudnak a halak és más vízi élőlények a két szakasz között vándorolni. Azért fontos ez, mert így ezeknek az élőlényeknek nagyobb az életterük, mintha ez két, egymástól hermetikusan elzárt víztömeg lenne. A főág irányából előrehaladó feltöltődés még így is fokozatosan hódítja el a szabad vízfelületet nádasok révén a szárazföld számára.
  

A szigeti oldalon szántóföldek és erdők mozaikja alkotja a tájat, egy keskeny parti sávval, ahol fehér nyárakból álló puhafás ligeterdő tükröződik a Duna jegén. A késő téli tájból még teljesen hiányzott a zöld szín. A kék ég alatt, barna szántóföldek mentén magasodó fehér törzsű erdők adták a tanösvény fő színeit, néhol egy-egy aranyszínű nádassal kiegészülve.


A rövidke Tőzike tanösvényen 5 kihelyezett tájékoztató táblán ismerhetjük meg a terület élővilágát. Az első amolyan bemutatkozó tábla, a második, közvetlenül a holtág partján található. Témája kapcsolódik a helyhez: vizes élőhelyek. Egy ilyen táblától nem várható el, hogy doktori disszertáció részletességével taglalja mindazt, ami egy ilyen holtágat jellemez. Csupán vázlatot biztosítanak a kísérő tanárok számára. A kiegészítő ismeretek átadása már a tanárok egyéni felkészültségén kell, hogy múljon.

A második és harmadik tábla között egy réten játszóteret és kilátóhelyet alakítottak ki. Itt megtudhatja mindenki mekkorát tud ugrani egy béka, őz, vagy bolha helyből, és a gyerekek is próbára tehetik a tudásukat. Az emeletes kilátó nagyszerű madármegfigyelőhely is egyben. 

Harmadik állomásunkon a vadászat helyi jellegzetességeivel ismerkedtünk meg.


Rövid séta után ösvényünk egy erdőbe ért. A fák törzse azonban már nem a megszokott nyárfa-fehér volt, hanem sötétbarna és a kéreg mintázata eltért a megszokottól. Mélyebb ráncok jelezték, hogy tölgyfák között járunk. A Becsei-sziget keményfás ligeterdőjében sétáltunk, ahogy arról később a 4. tábla tájékoztatott bennünket. Kisebb fa táblákat találtunk az egyes fafajok előtt a földön; vénic szil, kocsányos tölgy és fekete nyár. Az aljnövényzet java még pihent a télvíz után, de az éledő természet első hírnökei már megjelentek az avarban. A ligeti csillagvirág embrionális bimbóit sikerült is lencsevégre kapni. Kék virágát még csak sejteni lehet a zöld burokban.


Ötödik, egyben utolsó állomásunk, mely a nádasokról szólt a tölgy-kőris-szil ligeterdő mélyén várt minket. Körös körül vízben álltak a fák, nyilván a mezőgazdaság ezen oknál fogva hagyta meg ezt a részt a természet számára. Ebben a mélyedésben gyűlt össze az elolvadt hólé, kisebb lefolyástalan, belvizes foltot alkotva a Becsei-sziget kellős közepén. Mivel a Ráckevei-Duna szintje a Kvassay-zsilip miatt közel állandó, többé nem érkeznek árvizek erre a területre. Az erdők időszakos vízborítását - ezáltal fennmaradásukat is - a hóolvadás és a nagyobb esőzések biztosítják.


A tanösvény itt végződött az erdőben, a visszaút teljesen megegyezik az odaúttal. Talán egyszer, ha a szigetbecsei önkormányzat ismét megnyer egy pályázatot, kibővíti majd a tanösvényt egy helytörténetről, folyószabályozásról, ártéri gazdálkodással szóló táblával, s talán a lesz egy önálló fejezet a madárvilág számára is. Esteleg érdemes lenne ezt a bővítést egy hosszabb út mentén kivitelezni, mely hurokként ölelné körül a szigetet.

Mindent egybevetve kellemes, egyáltalán nem megerőltető kiránduláson ismerhetik meg az érdeklődők a sziget élővilágát a Tőzike tanösvényen.


Végezetül álljon itt egy találós kérdés erről a területről: vajon a Becsei-sziget északi csúcsánál húzódó árvízvédelmi töltés melyik oldalán lévő nyaralók találhatók a Duna árterén?

2012. március 8., csütörtök

Erdők s vizek közt III. - Rózsasziromlekvár Ada-Kálén


Patrick Leigh Fermor al-dunai kirándulásának egyik legfontosabb leírása Ada Kaleh szigetéről készült. A haladás nevében elsüllyeszett szigetecske utcái egy pillanatra újra megelevenednek. Török beszéd keveredik a kávéillattal, együtt lengik be a macskaköves utcákat, halljuk a müezzin énekét a minaretből, miközben a Duna két ága méltóságteljesen körülöleli a hatalmas erődöt hordozó szigetet. A sorokat róva egy hullámsírba süllyedt, éteri látomás tárul fel szemeink előtt.

Rózsasziromlekvár címkéje
"Turnu-Severinnél, a híd után a doktor továbbhajózott Craiovába, én pedig autóbuszra szálltam vissza Orsova felé, ahol fölszedtem a holmimat, jegyet váltottam a másnapi hajóra, aztán gyalog elsétáltam a parton néhány mérföldet lefelé, ahonnan jöttünk, míg találtam egy halászt, aki átvitt ladikján arra a kis erdős szigetre, amelyet már azóta kíváncsian nézegettem, hogy újra találkoztam a Dunával.
Akkoriban az elmúlt hetekben sokat hallottam Ada Kalehről, és el is olvastam róla mindent, ami csak a kezembe akadt. A név törökül "erődszigetet" jelent. Körülbelül egymérföldes hosszúságú földdarab ez, formája mint a szövőszék vetélője, de a kanyarodó vízfolyás mentén enyhén meggörbül, s valamicskével közelebb fekszik a folyóban a kárpáti parthoz, mint a balkánihoz.  Hívták Erythiának, Rushafának, majd Continusának, és Apollóniosz Rhodosz szerint az argonauták is horgonyt vetettek itt, a visszaúton Kolkhisz felé. Vajon Jaszón hogyan vezette át az Argót a Vaskapun? Médeia talán varázskézzel átemelte a hajót a vízi szirteken. Egyesek szerint az Argó szárazföldi szállítással érte el az Adriát, mások úgy vélik, hogy átkelt rajta, majd a Pón hajózott tovább fölfelé, míg rejtélyes módon el nem érte Észak-Afrikát. Néhány szerző azzal a felvetéssel állt elő, hogy az Attikában elültetett első vadolajfák innen valók lehettek. Ám valójában a kis szigetet a későbbi történelem tette híressé.
Lakói törökök voltak, talán a Balkánt megszálló első szultánok, I. Murád vagy Bajazid katonáinak leszármazottai. Mikor a visszahúzódó törökök elhagyták, a sziget az ottomán birodalom messzire került törmelékeként tengődött egészen 1878-ig, a berlini kongresszusig. Az osztrákoknak is volt némi felséguralmi joguk fölötte, de valójában megfeledkezni látszott róla mindenki, egészen addig, amíg a versailles-i szerződés oda nem ítélte Romániának. A románok békén hagyták a lakosságot. Partra lépés után a legelső, amit megláttam, egy szőlőlugasban működő kávézó volt, ahol törökülésben öregemberek ültek a földön, körülöttük sarlók, balták és kacorkések hevertek. Mikor odainvitáltak maguk közé, olyan boldog izgalom fogott el, mintha egy repülő szőnyegre hívtak volna meg utasnak. Majd kétarasznyi széles, skarlátvörös selyem övkendőket tekertek sötétkék és fekete buggyos nadrágjuk sok-sok ránca fölé. Némelyiken rendes zakó volt, mások csavaros fekete hímzésű, rövid tengerészkék mellényt viseltek, kifakult szilvaszín fezt, és lazán a köré tekerték a turbánt, a hodzsát kivéve, akinek hófehér turbánja gondosan valamivel alacsonyabb, kevésbé kúpos formájú és pamacsban végződő feze köré volt hajtogatva. A homlokuk domborulata, az orruk formája, a fülük szöge miatt valahogy megmagyarázhatatlanul mások voltak ezek az emberek, mint akikkel addigi utam során találkoztam. A négy-ötszáz szigetlakó mind ugyanabból a néhány családból származik, amely évszázadok óta keresztül-kasul egymás között házasodott, és egyiken-másikon itt ezek közt is felfedezhető volt az a kissé bizonytalan, révült tekintet, repdeső pillantás és különc könnyedség, ami az ősi, belterjes családok sarjainak szokott sajátja lenni. Kopott, foltozott ruházatuk ellenére azonban viselkedésük, modoruk csupa méltóság volt. Az idegennel való találkozáskor jobb kézzel megérintették szívüket, ajkukat, homlokukat, majd kezüket a mellükre téve és fejüket kissé meghajtva elmormolták az üdvözlés előírásos szavait. Olyan előkelően udvarias gesztus volt ez, mint a lerongyolódott spanyol grandok ceremoniális hajlongása. Mintha a történelem előtti korok túlélői lettek volna, a sziget pedig rég kihalt és eltűnt fajok rezervátuma.
 
 
Többen is imagyöngyeiket morzsolgatták, de nem imádkoztak; találomra osztották el a füzér szemeit az ujjaik közt, csak mintegy határt szabandó határtalan szabad idejüknek. Legnagyobb gyönyörűségemre, saját külön füstfelhőjébe burkolózva, az egyik öregember nargiléből pipázott. Majd kétméternyi, ravaszul összetekert vörös csövön át szívta a füstöt, és valahányszor megszívta a borostyánszopókát, a nedvesített iszfaháni dohánytekercsre helyezett faszén fölizzott, a víz pedig egy párzó varangy nászdalához hasonló böffentések közepette töltötte meg füsttel az üvegedényt. Mikor egy fiú kis fogóval friss parazsat hozott, az öregember rám mutatva súgott neki valamit. Pár perc múlva a fiú egy kör alakú, arasznyi magas kisasztalra helyezett, megrakott tálcával jelent meg. Zavaromat látva, az egyik szomszédom megmutatta, hogyan kezdjek hozzá. Legelőször meg kell inni a tálcáról a pohárka rakit, utána megenni a falatnyi csodás rózsasziromlekvárt, mely kanálon egy üvegtányérkáról kínálta magát, ezt a félig telt kancsóban hozott vízzel le kell öblíteni, és végül egy filigrán csészéből föl kell hörpinteni a gyűszűnyi sűrű, tűzforró kávét. A ceremónia befejezéséül fenékig kell üríteni a kancsót, és el kell fogadni a dohányt, ami ez esetben egy ott helyben kézzel készített, aromás cigaretta volt. Az öregemberek közben csöndben, somolyogva ültek, csak néha sóhajtott föl valamelyik és szólt hozzám egy-két szót, sejtésem szerint alighanem erősen tört román nyelven. A doktor mesélte nekem a hajón, hogy a román kiejtésük és stílusuk mosolyt fakaszt a túlparton. Egymás között törökül beszéltek, ezen az általam még sosem hallott nyelven: agglutinált szótagok meghökkentő füzérei követték egymást azonos magánhangzókkal tűzdelve, s az egész beszéd halványan a magyarra emlékeztetett. A két nyelv  minden szava más, és mégis távoli unokatestvérei egymásnak az urál-altáji nyelvek családjában. A doktor szerint az itteni beszéd vagy a konstantinápolyi nagyvárosi nyelv messzire fajzott változata, vagy pedig az ősinek egy megkövült zárványa; mintha egy réges-rég elszakadt angol közösség valahol a világban még ma is Chaucer nyelvét beszélné. Távozáskor zavarban voltam: a fizetésre tett tétova kísérletemet egy mosollyal és rejtélyes, hátrahajló fejmozdulattal elhárították. Ekkor láttam először a Levante mindenütt használt tagadó gesztusát. Utána megismételték a kecses kis meghajlásos ceremóniát, jobb kéz a szívre, ajakra, homlokra.

 
Ezek voltak hát a Kína határvidékéről származó diadalmas nomádok utolsó leszármazottai! Leigázták majd egész Ázsiát, aztán pedig Észak-Afrikát is Herkules oszlopaiig, szolgaságba hajtották a fél keresztény világot, még Bécs kapuit is döngették. E hadi dicsőség réges-rég elszállt ugyan, de emlékét valamikori gyarmataikon itt-ott még ma is őrzi egy-egy hátrahagyott minaret, akár egy földbe szúrt lándzsa.
Itt a minaretet erkélyes házikók fogták körül, és apró műhelyek, ahol a szultánkenyér vagy cigaretta készült, mindezt pedig egy hatalmas erődítmény málladozó romjai keretezték. A macskaköves utcákban szőlőlombos filagóriák, itt-ott kifeszített vászontetők adtak némi árnyékot. Fehérre meszelt benzineskannákban mályva, futórózsa és szegfű virágzott; a sürgölődő asszonyok vállát és fejét sötét ferdéje takarta - egyenes vonalban a homlokra tűzött fátyol, amely az orr alatt összeért; keskenyedő fehér nadrágot viseltek, amitől úgy néztek ki, mint a fekete-fehér tekebábok. A gyerekek ugyanúgy öltözött minifelnőttek voltak, és a kislányok, fátyoltalan arcuktól eltekintve, az egymásba rejtett orosz matrjoska babák legkisebbjei lehettek volna. Dohánylevelek füzérei szikkadtak a napon, akár a sózott hering. Asszonyok rőzsét vittek a fejükön, magot szórtak a csibéknek, vagy a folyópartról tartottak hazafelé sarlóval, sáskötegekkel. A csöpp kertekben lógó fülű, lomha nyulak ugrándoztak, és a beérő sárgadinnye levelét majszolták. A hálók és csónakok közt kacsák flottillái manővereztek, és a rengeteg béka odavonzotta a tetőkről a környék összes gólyáit.
  
 
Hunyadi húzta föl itt az első védfalakat, de a bástyák és egyéb épületek az interregnum korszakából valók, mikor Jenő herceg elfoglalta Belgrádot, lejjebb kergette a törököket a Duna mentén, s a sziget keleti vége az erődítmény súlyától szinte süllyedni látszott. Az ágyúsáncok boltívei beomlottak, az irdatlan, dohos lőporraktárak falai leroskadtak. A bástyák oldalai megrepedeztek, nagy, fűpamacsos tömbök kidőltek belőlük, és a földön heverő romok közt kecskék ropogtatták a füvet. Körte- és eperfák közt keskeny ösvény kanyargott a temető felé, csálén álló, turbános sírkövek közé. Egyik sarkában egy Bokharából való dervis vezető nyugodott, aki itt végezte be életét, miután "szegényen, akár az egér" járta a világot. és azt a helyet kereste, amely legszebb a földön, s mentes minden bajtól és nyomorúságtól.
Későre járt az idő. A nap már lement a minaretről, majd végszóra megjelent a türkiz égen a tegnapinál valamivel kevésbé kísérteties újhold, s mellette egy csillag, mintha csak valami ottomán herold tűzte volna föl oda. A minaret kúpja alatti erkélyen hasonló pontossággal megjelent a hodzsa torzója. Beledőlt a szürkületbe, magasba emelte a karját, és az imára szólító izam hosszan kitartott, magas hangjai szálltak a levegőben, minden egyes vers remegő körökben terjedt tova, mintha bizonyos időközökben kavicsot dobtak volna a levegő tavába. Még akkor is lélegzetemet visszafojtva füleltem, mikor a felszólításnak rég vége volt, s a hodzsa már félúton járhatott lefelé a sötét csigalépcsőn.
 
 
A minaret tövében, a fogadalmi kútnál komótos férfiak tisztálkodtak galambok sertepertélése közepette, s a bejáratnál sorakozó saruk közé hamarosan beállt az én tornacipőm is. A törökök, ahogy beléptek, lesütött szemmel és egy sorban rögtön lerogytak egy hatalmas szőnyegre. Sehol nem volt semmiféle dekoráció, csak a mihrab meg a mimbar, s egy Korán-idézet fekete kalligráfiája a szemközti falon. Az előkészület rituális mozdulatait alaposan és sietség nélkül, egyszerre végezték a hívők, míg csak hirtelen le nem borult az egész sor, akár egy hullám, majd pedig mintegy átbukott, ahogy homlokát mindegyik a kárpit szövetéhez érintette, miközben váratlanul és megkapó módon láthatóvá vált valamennyi férfiláb harisnyás talpa. Fölegyenesedtek, s úgy ültek aztán a sarkukon, fölfelé fordított, nyitott tenyerük az ölükben, néma csöndben. A hodzsa, aki ott térdepelt előttük, időnként halkan azt mormolta: Allah akbar!, amire aztán újra hosszú csönd következett. A dísztelen, néma hodályban ez a négy szótag hihetetlenül ünnepélyesen és komoran zengett."

****

2012. március 4., vasárnap

35 emelettel a Duna fölött - Körkép a Megyeri híd 7-es pilonjáról


"Ha azt mondják nekem, nézd, milyen csodálatos az a rakéta, azt mondom: 
Nem a rakéta, hanem az Ember a csodálatos, aki megépítette!'" 
Ray Bradbury


Amikor megtudtam, hogy kínálkozik egy lehetőség, hogy nyolcadmagammal felmehessek a Megyeri híd tetejére, a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy pénteken reggel nyolcra találjak ennyi embert, aki éppen ráér és nem siet a munkába/egyetemre. Mivel ezt a látogatást ajándékba kaptam, legyen ez a bejegyzés egy nagy köszönöm mindazoknak, akik megleptek vele!


A híd építésének megkezdésekor még nagy viták dúltak, miszerint szabad-e védett területeket feláldozni egy ekkora létesítmény kedvéért. A Megyeri híd nyomvonala természetvédelmi szempontból igencsak problémás volt. A környék nagyfokú beépítettsége miatt a tervezők kénytelenek voltak szinte a kertek alatt elvezetni az M0 autópálya ezen szakaszát. A kevés rendelkezésre álló terület jelentős része természetvédelmi oltalom alatt áll(t). Az újpesti oldalon található a város utolsó megmaradt homokpusztagyepe; a  Homoktövis Természetvédelmi Terület. A Dunából kifújt homokon kialakuló élővilág élettere a város terjeszkedése miatt egyre szűkült, majd fragmentálódott. Védetté nyilvánításakor, 1974-ben, eredetileg két különálló részből állt, melyet egy vízmű terület vágott ketté. Területe ekkor 5,7 hektár volt. A híd építésekor mindkét különálló rész két újabb részre szakadt, egyfelől a híd, másfelől a régi 2-es út csatlakoztatása miatt. Jelenleg a természetvédelmi terület legnagyobb egybefüggő részén halad az itteni élővilágot bemutató Homoktövis tanösvény. A gyülekezőig hátralévő 40 perc csak részben volt elég, hogy bebarangoljuk ezt az egykori lőteret.

A Megyeri híd áthalad a Szentendrei-sziget fölött is, melynek déli része a Duna-Ipoly Nemzeti Parkhoz tartozik. Itt mintegy 600 méter hosszan, 100 méter szélességben irtották ki az ártéri erdősávot a híd számára. Az útpálya itt nem a földön halad, ugyanis ez a terület Budapest szigorúan (fegyverrel) védett ivóvízbázisa. Belépni csak külön engedéllyel szabad, még az autópálya üzemeltetői számára is. A budapesti autóforgalom ugrásszerű növekedése miatt a természetvédőknek esélyük sem lehetett a híd megépítését megakadályozni. A híd felépült, talán a tájsebek is hamaroan behegednek.


Gyülekezőnk reggel nyolckor volt a pesti hídfő tövében. Reménykedtünk, hogy megismétlődik az előző napi tiszta idő, amikor a "hegyek is közelebb jönnek". A káposztásmegyeri partról nézve a távolabbi pilont céloztuk meg. Innen talán jobb rálátásunk nyílik a Duna mindkét ágára. Előzetes várakozásunk szerint légifotókhoz hasonló képeket fogunk majd készíteni mindkét partról és a Dunáról. Szerencsére kiderült, hogy azok az idők lejártak, amikor még szervezett bandák csaltak ki jóhiszemű látogatókból az autópályakezelő nevében 3-4000 forintot, így a látogatásunk egy fillérbe sem került.


A Megyeri híd déli oldalára került a gyalogosforgalom, északira a kerékpárút. A pilonok szárában is jelen van ez a kettősség, a déliben lift, az északiban csak lépcső található. Mivel hét fős csapatunk minden tagja kiváló erőnléti állapotban volt, nem volt kétséges, hogy a lépcsőt fogjuk igénybe venni. Ettől még az sem tántorított el minket, hogy vezetőnk a teljes szintet mintegy 35 emeletnyire saccolta, ami nagyjából megadja a maximális magasságot, a 99,6 métert. A kissé megtévesztő hivatalos nevezéktan szerint a keleti pilon a 6-os, a nyugati a 7-es. A hídpillérek számozása ugyanis az újpesti partról indul, ezért kerülnek a pilonok a 6. és a 7. hídpillérre.


A "lépcsőházban" eleinte számoltuk a lépcsőfokokat, majd beláttuk, hogy ennek semmi értelme. Számtalan jobbos kanyar után értünk föl a 21. emeletre, az "A" betű szárait összekötő vonalhoz. Ekkor nagyjából 60 méterrel jártunk a talajszint fölött. Lépéseink üteme az alumínium lépcsőkön sajátos zenei világot teremtett. A 21. emeleten aztán rövid pihenő után átszálltunk az immár függőleges liftbe, mely fölrepített bennünket 4-es csoportokban a Megyeri híd 7-es pilonjának a tetejére. Egy kis mászás után csapóajtón át kiértünk a híd tetejét jelző rúdhoz.


Odafönn, vezetőnkkel együtt 8-an éppen csak elfértünk a szűk, beton mellvéddel övezett kilátóban. Az ébredő városra táruló panoráma lenyűgöző volt. Miközben más emberek a munkahelyükre igyekeztek éppen a zsúfolt buszokon, metrókon, villamosokon, mi ott álltunk a város legmagasabb pontján és lábunk előtt hevert egész Észak-Pest megye. A párás idő ellenére több, mint 10 kilométernyi látóhatár tárult elénk minden irányban. Észak felé a dunakeszi határ, a Szentendrei-sziget déli része és a Visegrádi-hegység keleti nyúlványai látszódtak. Kissé csalódás volt a Naszály hiánya, de ezt könnyen a párás idő rovására írtuk. 

Keleti irányban a kelő nap vakító sugarai nehezítették a fényképezést. A különféle árnyalatok kirajzolták a távolságokat. A védett vízműterület mögött húzódik a híd által kettévágott Homoktövis Természetvédelmi terület, mögötte az Aquapark és Káposztásmegyer két lakótelepe következik. A látóhatár peremén a rákospalotai szemétégető kéménye zárja le a tájat.


Dél felé tekintve lassan elvékonyodik, majd elfogy a Szentendrei-sziget ártéri erdeje. Délnyugaton Békásmegyer lakótelepeit lehetetlen nem észrevenni.  Mögöttük felsejlenek a Budai-hegyek és azok legtávolabbi nyúlványa, a Gellért-hegy. A bal parton a káposztásmegyeri vízmű vízkivételi állomása még jól kivehető, aztán a pára lassan elfedi a távolabbi városrészeket. Élesebb szeműek még felfedezhetik az Óbudai- és a Margit-szigetet. Elképzeltük mekkora élmény lehet innen nézni a tűzijátékot augusztus 20-án.


Nyugati irányban a legváltozatosabb a táj. A kettévágott ártéri erdőben futó sztráda belecsatlakozik a 11-es útba. Valahol ezen a környéken található az a zagytározó, melyben az összes hídról származó csapadékvizet és hóolvadékot összegyűjtik. Ez a zárt vízrendszer garantálja, hogy semmiféle szennyeződés ne kerülhessen a Szentendrei-sziget parti szűrésű ivóvízkútjaiba. A szigeten kivágott erdők újratelepítése megtörtént, így az autópálya építése által keletkezett tájseb részben begyógyulhat. A hídtól jobbra látható a Luppa-sziget. A mögötte elterülő hatalmas vízfelület azonban ne tévesszen meg senkit. Az nem a Duna, hanem egy hatalmas kavicsbányató. A háttérben a Budai-, Pilis-, és Visegrádi-hegység vonulatai zárják a látóhatárt, egyben természetes akadályt is emelve az M0-s útjába.


A balparti gyárkémények közül az utolsó mohikán: a Rákospalotai Szemétégető. Farkasfogként merednek az ég felé az újabb generációs lakótelep tetőgerincei. Szemközt a 6-os pilon látható, benne a függőleges lift és a keskeny korlát, melynek mi is támaszkodtunk a mi pilonunkon. Látogatóközpont ide valószínűleg már nem fog épülni, ahhoz túl kicsi a lift és a lépcső kapacitása. Hely sem lenne elég éttermek, ajándékboltok számára és az az igazság, hogy ez a híd nagyon messze esik a város központjától ahhoz, hogy ide turisták tömege zarándokoljon. Ezért lassan felveri a gaz a balparti látogatóközpont térkővel burkolt, lelakatolt parkolóját, kocsikból kihajigált szemét halmozódik a gondozatlan hídfő mindét oldalán.

 
Háromszor magasabban állunk idefenn, mint az Erzsébet híd legmagasabb pontja. Háromszor annyi beton van alattunk, mint a Westend-ben, és több acél mint az egész Eiffel-toronyban. Szerencsére volt néhány józan ember ebben az országban és a neve végül Megyeri híd lehetett, az innen valamivel délebbre elterülő megyeri rév emlékére.

 
Látogatásunk végén még lementünk a szigetoldali pillérre. Ezen nyugszik az egész felépítmény. A pillér alapjait valószínűleg itt is a meder aljzatában megtalálható oligocén agyagrétegek hordozzák. Északi élüket a jégzajlás miatt különösen ellenálló, cserélhető kőtömbök építik fel. A két pillér közti távolság 300 méter, közéjük kényelmesen elférne a Parlament épülete hosszában.


A várostól való távolságának köszönhetően a Megyeri híd megmarad külvárosi látványosságnak az itt naponta átlagosan áthaladó 70.000 autósnak, a néhány uszálynak, kirándulóhajónak és a környékbeliek számára. A gyér számú látogatót, egyetemista csoportot (főleg BME, természetesen), érdeklődőt az Állami Autopályakezelő Zrt. személyzete kalauzolja végig a látványosságokon. Magyarország legszebb, és egyetlen ferdekábeles hídja sajnos túl messze van a várostól, hogy igazi látványossággá válhasson.


Mi a másik pilonon voltunk, úgyhogy érdemes innen is körülnézni!

A Megyeri híd történelmi előzményeiről itt olvashatnak!

A Megyeri híd wikipédia oldala.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...