2011. szeptember 25., vasárnap

30 millió éves agyagrétegek magasodnak a Duna fölé Göd és Dunakeszi között


Írta Horváth Tibor. Fényképezte: Horváth Tibor és Szávoszt-Vass Dániel

Általános iskolás koromban, talán a harmadik osztályban az egyik környezetismeret órán a tanárnő megkérdezte, hogy Gödöt miért nem önti el soha árvíz, még akkor sem, ha magas lesz a Duna. Segítségképp annyit mondott, hogy gondoljunk arra, hogyan lehet lejutni az alsógödi strandra. Erre rögtön beugrott a "tudományos" válasz, és már jelentkeztem is: "Mert sok lépcső van!"
Aki pedig ismeri a gödi folyópartot, az jól tudja, hogy az egykori szeszgyár helyétől, a Köztársaság út végétől dél felé végig magas part szegélyezi a Dunát. Ez a közvetlen magaspart szinte megszakítás nélkül egészen a dunakeszi Duna sorig tart. Legtöbb helyen több mint 10 méterrel emelkedik az átlagos vízszint fölé, így valóban egyetlen árvíz sem képes elönteni a már beépített, bőven biztonságos magasságban lévő területet.
Miért ilyen Gödnél a part? Miből áll ez a fal és miért nem mosta még el lankásra az évezredek óta itt hullámzó Duna? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ.

A beépített magaspart Dunakeszi északi részén, előtte a közvetlen part kisvíznél.


A magaspart részlete Gödön a Kossuth utcánál (11-es)

A Dunától már eltávolodott terasz-perem a dunakeszi Tabán temetője alatt

Az utóbbi hónapokban két régi íráshoz is hozzájutottam, amelyekben szó esik erről a magaspartról. Böckh Hugó (1874-1931) nemzetközileg is elismert geológus professzor volt, aki az 1899-ben megjelent Nagy-Maros környékének földtani viszonyai című értekezésében már rögtön az első oldalakon külön kis fejezetet szentel a gödi partszakasznak: "Alkalmam volt továbbá Gödnél is egy érdekes feltárást megfigyelhetni, a mely ugyan területemen kívül esik, azonban mindazonáltal igen figyelemre méltó vonatkozást tüntet fel a Nagy-Maros környékén fellépő felső-oligocén lerakódásokhoz." Először a Nemeskéri-Kiss Pál szeszfőzője melletti, a Gödi-sziget mai északi végével egyvonalban lévő dunaparti feltárásról ír, mely csak kis vízállásnál tanulmányozható. Részletesen taglalja, milyen felbukkanó rétegeket figyelt meg. Majd leírja, hogy a Floch-féle téglavetőben (ma: Feneketlen-tó) szintén kiváló lehetőség van a rétegek megfigyelésére. Lejjebb, Dunakeszi felé, a sűrű parti növényzet miatt nem igazán tudott részletes feltárásokat véghezvinni. Böckh a hangsúlyt az egykoron élt állatvilág különböző rétegekben fellelhető maradványaira helyezte.

A másik művet Dr. Szabó József (1822-1894), szintén elismert geológus, tanár, az MTA tagja írta 12 évvel korábban, 1887-ben. A Göd környéke forrásainak geológiai s hidrográfiai viszonyai címéből következően az itt található parti forrásokkal foglalkozik elsősorban, de ezzel együtt a magaspartról is rengeteg megfigyelés és információ található benne. Már rögtön a bevezetőben olvashatjuk: "Budapesttől Vácz felé menve a Duna bal partján, mindenütt alsíkon járhatunk, mely a Duna árterét közvetlenül képezi, az egyedüli kivétel csak vagy 20 kilométer távolságban van Gödnél, hol ellenkezőleg 10-12 méter magas partot mos a Duna melynek tövénél csak alacsony vízálláskor lehet szárazon járni." Majd részletesen taglalja Göd tágabb környezetének geomorfológiáját, és a források alapos vizsgálata alapján az alábbi következtetést vonja le. A környék aljzatát egy víznemeresztő, itt-ott kimozdulásokkal szabdalt agyagréteg képezi medence szerűen, amelynek nyugati felső pereme a gödi magasparton például kibukkan a felszínre. Az agyagrétegben a törések által keletkezett felszín alatti völgyekben futnak a vizek a legnagyobb mélyedmény, a Duna-meder felé. Az említett medence legjobban megfigyelhető vízkifolyásai a Göd és Dunakeszi közötti dunaparti források.
    
Mindezek olvasása után kezdett egyre jobban érdekelni, hogy hogyan is formálódott Göd környéke az évmilliók során, pontosan milyen rétegek húzódhatnak a felszín alatt, amelyek részletei a magasparton itt-ott előbukkannak. Az emberi képzelet erejét próbára tévő időtávot kell visszafelé haladnunk, hogy minderről képet kapjunk. Témánkhoz kapcsolódóan a körülbelül 50-60 millió évvel ezelőtt kezdődő és máig tartó, több földtörténeti korszakot is magában foglaló időre érdemes jobban odafigyelni. Göd területét hol tenger borította, hol szárazulat volt. A nagyjából 56 millió éve kezdődő eocén folyamán területünk egy része lassan ismét tenger lett, amelyből itt-ott magasodtak ki szigetek például a Dunántúlon. A Pesti-síkság helyén medence volt, amelyben az eocén vége felé, 34 millió éve az üledékképződés során a Budai márgának elnevezett formáció alakult ki. Ennek lerakódása áthúzódott a következő korba, az oligocénbe (34-23 millió éve) is. Ennek a kornak az elején a nyugati területeken kiemelkedés kezdődött, keleten pedig maradt a tenger, amelyben tovább folytatódott az üledék-lerakódás. A Budai márgából átmenettel elkezdett lerakódni a Tardi agyagnak nevezett formáció. Ez általában sötétszürke, mikrorétegzett agyag, amely kisebb sótartalmú vízben ülepedett le, ugyanis ekkor a tenger lefűződött a nyílt óceánról. Majd még az oligocén első felében újra összeköttetésbe került a Paratethys (beltenger) a Tethyssel (óceán), amikortól is a Kiscelli agyagnak keresztelt formáció kezdett lerakódni, a budai vonaltól keletre. Ez viszonylag mély és sós vízben rakódott le, sok helyen több száz méter vastagságban. Nagyjából egyidős, de sekélyebb vízi, partközeli képződmények a Hárshegyi és a Törökbálinti homokkő formációk. Az oligocént a miocén korszak követte (23-5,4 millió éve), amelyben a tenger tovább sekélyesedett. Körülbelül 20 millió évvel ezelőtt a mélybeni lemezmozgásoknak köszönhetően tengerfenéki vulkánosság alakult ki, mely nyugatról húzódott kelet felé: a mai Visegrádi-hegységtől a Zempléni-hegységig. A hozzánk legközelebb eső vulkánok, mint a Visegrád környékiek és a Börzsöny) kb. 15 millió éve hunytak ki, de addig több hullámban riolit-szórásokat hoztak létre.

A Visegrádi-hegység vulkáni vonulatai Szentendre felett

A miocén folyamán továbbra is változó volt a vízzel borított területek nagysága, valamint azok mélysége, de a miocén közepére a beltenger teljesen lefűződött az óceánról. Ekkortól nevezzük Pannon-tónak. Jellemző üledékfajták ebben a korban: homokkő, agyag, márga, lajtamészkő. A következő kor a pliocén volt (5,4-2,5 millió éve). A Pannon-tó területe egyre zsugorodott és egyre délebbre szorult vissza. A környező, kiemelkedő területekről érkező folyamok rengeteg hordalékot hoztak, melyek lassan feltöltötték a mélyebb medencéket. 2,5 millió éve kezdődött és 10000 évvel ezelőttig tartott a pleisztocén kor, melynek során a Pannon-tó teljesen feltöltődött. Második felében 4 eljegesedési időszak volt, de Magyarország területén nem volt jégtakaró. A kor jelentős eseménysorozata, hogy a folyók szorgalmas feltöltő munkájukkal kialakították a mai folyóvízhálózatot. Ez pedig Göd környékét is jelentős mértékben érinti, mivel a Duna is a pleisztocén folyamán foglalta el mai helyét. A pleisztocént megelőzően nem sokkal a Duna a Kisalföldre beérve rögtön déli irányt vett, és az akkorra már kisméretű tóvá zsugorodott Pannon-tóba ömlött. A Dunántúl kiemelkedése kényszerítette szépen lassan egyre keletebbre. Megjárva a Balaton völgyét is, végül a pleisztocén legelején megjelent a mostani Dunakanyar akkor még lankás dombjai között. Ezek az azóta tartó kiemelkedés következtében lettek egyre magasabbak. A Duna vízgyűjtőterülete akkor még jóval nagyobb volt, így lényegesen több víz folyt le benne, és az egyes eljegesedési fázisok közötti időszakokban is megnövekedhetett a vízhozam. A Duna ekkoriban szélesen elterülvén valószínűleg egy szigetekkel tarkított területet alakított ki a Pesti-síkság nyugati felén. Több ütemben hatalmas kavicsos-homokos teraszokat rakott le, szám szerint 5 ilyen térszínt határoztak meg Göd környékén. Ezek észak-déli sávokban helyezkednek ma el, az idősebbek (a Duna megjelenésével kb. egyidősek) viszonylag távolabb fekszenek már a Duna mai vonalától, és nem egy helyen 100 méter körüli magasságot érnek el a Duna szintje felett. A kavics- és homokteraszok a síkság nyugati peremén közvetlenül az oligocén-miocén rétegekre települtek (átlagosan 5-20 méter vastagságban), mivel ezeken a területeken a Duna letarolta az azoknál fiatalabb pliocén üledékeket. Az oligocén-miocén rétegek erózióval szembeni ellenállása nagyobb, ezek azért tudtak megmaradni. A pleisztocén legvégén, az utolsó eljegesedést követően indult meg a futóhomok mozgás. A folyómederből kifújt homok vándorlása - ennek látványos képződményei Göd környékén a Nevelek-dűlőben tanulmányozható homokbuckák és halmok.

A földtörténetet áttekintve már kitűnik, hogy miért is számít különlegesnek a gödi magaspart és miért foglalkoztak vele többen is a geológusok közül. A Pesti-síkság helyén valaha létezett tengeri medencében leülepedett rétegek egyedül itt, a magaspart oldalában bukkannak a felszínre. Ez a közel 30 millió éves vízzáró réteg Szentendrétől egészen Gödöllőig megtalálható a mélyben. A rétegek a leülepedéskor még vízszintesek voltak, de az azóta eltelt időben lezajlott kéregmozgások felszabdalták és kibillentették őket. A nagyobb törések északnyugat-délkeleti irányú vetők mentén találhatók, a rétegek enyhén déli irányban dőlnek. Felsőbb szintjei a kiscelli agyag (melyre itt-ott agyagos homokkő települt később), alatta pedig a tardi agyag rétegei húzódnak. 

A tardi agyag kibúvása, amelyen látszik a déli irányú dőlés

    Helyenként a miocénben működő vulkánok hamujából kiülepedett tufarétegek is megtalálhatók. 

Tufa-pad alacsony vízállásnál

Tufa-pad kipreparálódott rétegfeje

A Duna bevágódása során elérte ezeket a rétegeket, lehordta róluk a fiatalabbakat, így a medrét ma Gödnél az ellenálló oligocén-miocén agyagok képezik. A kiscelli agyag kékes-szürkés színű, viszonylag sok ősmaradványt tartalmaz, és jó alapanyaga a téglagyártásnak. Feltehetően ilyet bányásztak Gödön a Feneketlen-tónál is. Böckh Hugó a XIX. század végén több helyen találkozott ennek előbukkanásaival, de mára alig maradt ilyen. Leginkább alacsony vízállásnál találhatunk ilyeneket. Kutner László úr jó ismerőse a gödi Duna-partnak. Nála volt szerencsém megtekinteni több ősmaradványt, melyeket ezekből a rétegekből emelt ki. Ezek megegyeznek azokkal a fajokkal, amelyeket Böckh Hugó mutatott be 1899-es kiadványában. 

Oligocén fauna Böckh H. gyűjtéséből
 
Kagylók Kutner László gyűjteményéből
 
Ritka szép tengeri csillag Alsógödről, Kutner László gyűjteményéből

Továbbá megmutatta azokat a helyeket (többségében az alsógödi komptól délre), ahol kisvíznél ma is könnyedén találkozhatunk a kiscelli faunával.  Tóth Tamás geofizikus szeizmikus méréseket végzett az érintett területen, és megállapította, hogy a Duna medrét szintén azok az oligocén-miocén rétegek alkotják, melyek Göd és Dunakeszi között néhány helyen felbukkannak a parton is. Megfigyelései kimutatták a már említett törésvonalakat, melyek a balparton is jól látható felszíni eredményei az északnyugat-délkelet irányú mély völgyek. Ilyen völgy pl. a gödi Szakáts-kert, Dunakeszin a Csurgó és a Malomárok. 

A Malomárok szurdokvölgy Dunakeszi északi részén

Az alsógödi Szakáts-kert

Nagymarosi András geológus vizsgálatokat végzett az előbukkanó rétegeken, amely alapján állítható, hogy azok tardi agyag formációk, a kékes-szürke színűek a kiscelli réteghez tartoznak, valamint a néhol felbukkanó rétegfejek anyaga miocénbeli riolittufa.
 
Az egymáshoz gyűrődött különböző agyagrétegek

A XIX. század végén lefestett állapothoz képest történt némi változás a part arculatában. A mederkotrások és a Duna máig tartó lassú bevágódása miatt már nem csak egészen alacsony vízállásnál lehet végigsétálni az érintett partszakaszon. Ugyanakkor a Duna üledékeinek áthalmozódása miatt, valamint partmenti emberi beavatkozásoknak köszönhetően már kevesebb helyen tanulmányozhatók az oligocén-miocén rétegek. A kibukkanások sok helyen pedig erősen aprózódtak (elsősorban a Tardi agyag formáció hajlamos erre).

Jól rétegzett tardi agyag


A Duna mentén házzal rendelkezők nem egy helyen egészen ráépítkeztek a magaspart peremére, emiatt kénytelenek ilyen-olyan megoldásokkal megerősíteni az alattuk húzódó partfalat. Erre több helyen egészen komoly építészeti megoldásokat is láthatunk, amelyek talán kicsit hosszabb időtávra jelentenek majd megerősítést, mint az egyszerű kőszórás, de ugyanúgy elveszik a part természetes mivoltát és elrejtik ezt a geológiai kuriózumot. Ráadásul a régebbi, mára már szétbomlott és szétterült kőszórások darabjai ma ott hevernek a partoldalban és a meder szélén, elcsúfítva a tájat és az agyagkibúvásokat.

A lefedett, megerősített partoldal

Elmosott kerítéselemek fedik az agyagétegeket

A part teljes rehabilitációja valószínűleg már lehetetlen vállalkozás lenne. Az épületeket nyilván nem lehet lebontani, valamint a - még álló - partoldali védműveket sem. Az említett egykori kőszórásokból itt maradt darabokat lehetne eltüntetni a Duna-part szépítése és az ősi réteg-felbukkanások környékének megtisztítása érdekében, de ez is hihetetlenül nagy feladat lenne.
Mindenestre így is kellemes hétvégi programként ajánlható, hogy viszonylag kis vízállás esetén tegyünk egy sétát az alsógödi és a dunakeszi rév között. Érdekes és látványos útban lesz részünk!




Felhasznált és ajánlott irodalom:
  • Szabó József: Göd környéke forrásainak geológiai s hidrográfiai viszonyai. 1887.
  • Böckh Hugó: Nagy-Maros környékének földtani viszonyai. 1899.
  • Burján Balázs: Budapest-környéki idős Duna-teraszok nehézásvány-tartalmának statisztikai vizsgálata. 2003.
  • Fürt Renáta: A Dunakanyar hajózási problémái. 2010.
  • Nagymarosi András: Magyarországi oligocén
  • Tóth Tamás: Folyóvízi szeizmikus mérések. 2003.
  • Vass Dániel: A Gödi-sziget és mellékág hidrológiai viszonyai. 2008.

2011. szeptember 22., csütörtök

A váci rév vándorlásának hidrológiai okai

  
Ha mostanában Tahitótfalu felől közelítünk a váci révhez, kénytelenek vagyunk a lerombolt Pokol csárdánál két éles kanyart tenni a macskakővel borított töltésre. A kompkikötő lassan négy emberöltő óta áll mai helyén. Csak nagyon kevesen emlékezhetnek arra, hogy régen közvetlenül a Pokol csárda tövében épült lehajtóról indultak a hajók Vác városába, ahol Nepomuki Szent János, a révészek védőszentje várja az utazókat. A csárda alatti területet lassan elborítja az iszapon felnövő növényzet. Egy déli irányba növekvő zátony - melyet egykor az itt dolgozókról Révész-szigetnek neveztek el  - okozta a feltöltődést. A lerakódott hordalék hatására kellett még a múlt század 30-as éveiben új révátkelőhelyet keresni.

A rév számára az az ideális helyszín, ahol megvan a kellő vízmélység a kikötéshez és a partok viszonylag stabil helyzetben vannak. Ez azt jelenti, hogy a két kikötőben sem feliszapolódás sem partelmosódás nem jellemző. A hidrológiában az ilyen helyeket inflexiós pontoknak hívják. A folyó sodorvonala és középvonala itt egy pontban találkozik. Sodorvonalnak hívjuk a folyó leggyorsabb sebességű pontjait összekötő egyenest, középvonalnak pedig a folyó közepén a  mindkét parttól egyenlő távolságban lévő egyenest. Könnyen belátható, ha a parton állva hozzánk közelebb esik a középvonal a sodorvonalnál, akkor feltöltődés, ha távolabb, akkor partelmosódás történik. Az inflexiós pontok helyzete állandóan változik egy Duna méretű folyó esetében. Vándorlásuk sok mindentől függhet, lehet vízhozamváltozás, hordalékviszonyok megváltozása, emberi beavatkozás következménye. Az inflexiós pontok történelmi léptékben lezajlott elmozdulásait követhetjük régi térképek elemzésével, azonban a térképek előtti korok esetében már jóval nehezebb a feladat. Amikor Vácnál egy órát vártam a kompra eszembe jutott egy lehetséges módszer. Erősen hipotetikus, egyenlőre komolyabb bizonyíték nem is áll a rendelkezésemre, hogy igazoljam helyességét. Ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy egy révátkelőhely ideális esetben mindig ott helyezkedik el, ahol az inflexiós pont éppen található, akkor meghatározásukhoz már csak a régmúlt révállomásait kell felkutatni.
Tahitótfalu Vác felé eső részén, a mai komphoz közeli területeken a legkorábbi leletek a neolit korból származnak. Később a bádeni-kultúra embere hagyott ránk egy feltárt élelemtároló gödörben egy szarvasmarha csontvázat. Valószínűleg folyami átkelő már akkor is lehetett itt, ha rév nem is, de gázló mindenképpen (csak a XX. században sikerült részlegesen felszámolni). A rómaiak kezdetben megelégedtek a Szentendrei-Duna-ág nyújtotta védelemmel, csak a III. századtól kezdve szállták meg a Szentendrei-sziget területét. Itt építették ki a birodalmuk keleti védműrendszerét, mely őrtornyok, kiserődök, kikötők és táborok láncolatából állt. A Hétkápolnával szemben a Duna jobb partján egy kisebb dombon épült fel a Bolhavárnak elnevezett kikötőerődjük (a mellékelt ábrán a hasonló elrendezésű dunafalvi kikötőerőd látható). Előtte a Duna, mögötte a Nagy-árok nevű feliszapolódott meder védelmezte és tette megközelíthetetlenné. Itt húzódott az állandóan változó római-kvád-szarmata hármashatár. Megoszlanak a vélemények, hogy I. Valentinianus császár korabeli, avagy korábban épült-e. Mócsy András régész szerint valószínűleg révállomás lehetett. Túlparti párja nem ismert, hacsak nem rejtőzik valami római rom a mai Hétkápolna alatt. Körülbelül az 1677,6 fkm-nél helyezkedik el. Ez tehát az első bizonyítható átkelő pont a történetünkben. 


A rómaiak után kevés népvándorlás kori leletet leszámítva a következik a honfoglalás kora. Vác mint püspöki székhely várat kap, melyet a tatárok porig rombolnak. Vele szemben, a Duna túloldalán apró Árpád-kori telep áll. 1318-as oklevélből ismert a neve: Vácréve. Elnevezéséből és elhelyezkedéséből ítélve nem tévedünk nagyot, ha ide képzeljük el az Árpád-kor váci révállomását. Összekötő kapocs lehetett a kelet-nyugati közlekedésben. Vácréve település a török kor hosszas háborúinak és ostromainak következtében 1609 és 1623 között végleg elnéptelenedett. Vác városát a tatár pusztítás után kissé északabbra építették fel újra.


A Pokol-csárda (kép forrása: profilia.hu) felépítéséről nincsen semmiféle információm. Valószínűleg nem is lesz már, hiszen néhány éve nyomtalanul eltűnt. Egyetlen bélyeges tégla sem maradt belőle. Az első katonai felmérésen már feltüntették, mint révátkelőhelyet. A római őrtorony, csárda, révállomás hármasság igencsak jellemzője a magyar dunai átkelőhelyeknek. Vác városa és Tahitótfalu között a Pokol csárda falai alatt zajlott körülbelül 300 évig az átkelő forgalom. (1679 fkm) Később a jobb part feliszapolódása következtében egyre nehezebbé vált a hajók kikötése a folyásirányba növekedő zátonyok miatt. Ebből a hatalmas  balparti zátonyból lett a két Torda-sziget és a Révész-sziget. Egészen véletlen szerencse, hogy egy családunkban öröklődő 1929-es vízisport térkép megörökítette a kompkikötő legutolsó áthelyezését. Ekkor a kompnak már nagy ívben kellett megkerülnie Révész-sziget déli csücskét, amennyiben nem akart zátonyra futni. A mai kompállomás körülbelül az 1679,2 fkm-nél található.


Megfigyelhető tehát, hogy az elmúlt 1600 évben az inflexiós pont fokozatosan vándorolt északi irányba, a folyásiránnyal ellentétesen. Ennek elsődleges okát én a sodorvonal fokozatos áthelyeződésével magyarázom, aminek a következtében Vác alatt egyre inkább a jobb parthoz közelített. Ennek köszönhetően iszapolódott fel a mai révállomástól egészen Sződligetig tartó bal part. Az inflexiós pont vándorlásának üteme 1,7 km/1600 év, azaz 1,06 m/év. A mellékelt ábrán, melynek alapja a II. kat. felmérész szelvénye mindez nyomon követhető. Szürkével látható a Váctól délre eső feltöltődő mederszakasz. A váci rév tehát ennyit vándorolt az elmúlt másfél évezredben.


Napjainkban a révátkelők helyét már egyre kevésbé befolyásolják a hidrológiai és természetföldrajzi tényezők. Kotrással huzamosabb ideig fenn lehet tartani a horgonyzóhelyet és a kellő vízmélységet a hajók számára. Vélhetően a váci rév sem vándorol már tovább észak felé, és végleg megpihent a Révész-sziget főági oldalán. Hacsak nem épül itt egyszer híd, még sokáig lesz az átkelők szolgálatára, vélhetően ugyanazon a helyen.


2011. szeptember 15., csütörtök

Törmelékek Torda falu kultúrrétegeiből

 
Torda városáról már hallott mindenki, azonban Torda faluról már kevesebben. Ilyen nevű község létezik ma is a Bánságban. A középkorban ennél jóval több Torda nevű település létezett, az egyik éppen a Szentendrei-szigeten, Váccal átellenben.
A tavaly őszi és idén tavaszi kirándulások a tahitótfalusi Alsótordák-dűlőben mintegy 1,5 kilogrammnyi leletet eredményezett. A képen látható begyűjtött anyag 99,99%-a cserépedény töredék, mindössze egyetlen bronz díszecske került elő a szántásból.  Alapos tisztogatás után a poros, szürke cserepek színt kaptak, és előkerültek a formák is. Csoportosításuk először szín szerint történt, voltak éles peremmel elváló fehér töredékek, vastagabb, csillámos homokkal tarkított kopott cserépedény peremek, XIX-XX. századi porcelán, mázas cserepek és pirossal festett fehér fülek. Sok edényfül került elő, elsősorban a vastagságuk miatt őrződtek meg jobban a vékonyabb oldalsó részekhez képest. Egészen mostanáig egy dobozban pihentek.
Bronz dísz
A beazonosítás hátralévő része ma 2011. szeptember 14-én történt meg Vácott a Tragor Ignác Múzeumban, Kővári Klára régész segítségével. Sok értelme ugyanis nem volt, hogy ennyi cserepet itthon kerülgessek, jó helye lesz majd nekik Szentendrén a többi lelet között. Tahitótfalunak az Alsótordák dűlője ugyanis már kívül esik a váci múzeum hatáskörén annak ellenére, hogy pár száz méterre esik tőle. A leletek gerincét a középkori anyag teszi ki, ezek közül a durvább, szürke, homokosabb darabok Árpád-koriak, volt egy sűrűn rovátkázott avar kori oldaltöredék, néhány késő-középkori festett fehér cserép, valamint számtalan elsőre nem beazonosítható darab. A legrégebbiek a bronzkorból származnak. Mivel a kelták (vaskor) előtt nem létezett korongozott edény, ezek könnyen felismerhetők. A mintegy 4500 évvel ezelőtt élt fazekasok kézzel simították őket. A római korban ez a terület majdhogynem senki földje, frontvonal volt, így ebből az időszakból nem tudtunk leletet meghatározni.

A lelőhely      
 
Az egykori Torda falu elhelyezkedése és templomának feltételezett helye

A váci révtől mintegy 500 méternyire a Duna mentén található. Alig kiemelkedő dombhát, mely a Duna felé meredeken szakad le. Tengerszint feletti magassága maximálisan 107,5 méter. Jelenleg árvízmentes térszín. Cserépedények a legmagasabb térszínen, a Dunához közelebbi oldalon találhatók nagyobb számban. Megfelelő időben a terepen nem nehéz egy-két maroknyit összegyűjteni.

A bronzkori leletek miatt biztosra vehetjük, hogy az adott korban a legnagyobb árvizek elkerülték a lelőhelyet. A kelta és római korban megszakadó település oka lehet a megváltozott éghajlat és az ehhez kapcsolódóan megváltozó Duna vízjárás is. Természetesen nem zárható ki az sem, hogy ennek történeti okai vannak.

Hosszú időbeli szünet után a VIII-IX. századból az avarok révén újra benépesül a homokos dombhát, és a folytonosság tart egészen a török hódoltság végéig. Ebből a korból a fentebb felsorolt mintázatú cseréptöredékek maradtak fönn. Torda falu első okleveles említése 1546-ból származik, ekkor a törökök 15 lakost írtak össze. 1626-1628 között névről is ismerjük református lelkészüket: Rákóczi Pált. 1685-ig a számtalan hadjárat következtében népessége egyre fogy, utolsó lakosai Tahitótfaluba költöznek be (Tótfalu 1686-ban népesebb település volt, mint Cegléd).  Ma újra lakják, egy-két lakóház is áll a nyaralóházak között. Régen templomos helyként ismerték, a Magyarország Régészeti Topográfia kötet szerint templomának helyét a XIX. század végén még be lehetett azonosítani.
 
Itt állhatott Torda falu temploma
A mai terepbejáráson célirányosan ezt a pontot kerestem. Beazonosítása elvileg könnyű, mindössze habarcs, tégla és kődarabokat kell találni hozzá. Egy ekkora középkori faluban a templomon kívül nem valószínű, hogy más létesítmény épült volna hasonló építőanyagokból. Hosszas keresgélés után mindössze egy hely felelt meg az elvárásoknak. A fenti képen látható házikó előtt a szántásban az eke egy hatalmas vulkanikus kőtömböt fordított ki, mellette törött tégladarabok és habarcstól fehéres barázdák látszódtak. Ha ez nem recens sitt, akkor minden bizonnyal egy potenciális templomhely lehet. Ugyan nem a legmagasabb pontja a dombvonulatnak, de a körülötte tapasztalt leletbőség igazolhatja az elképzelésemet.
 
Torda falu és sziget

Az egykorí vízrajz rekonstrukciójában mint sok más helyen, itt is segíthetnek a régészeti leletek. Mint a Szentendrei-sziget egyik magja ez a terület is a jégkorszak végén, a holocén kezdetén alakulhatott ki. A felhalmozódó kavics üledékek a Duna bevágó hatása miatt relatíve kiemelkedtek, és ezt a kiemelt térszínt tovább magasította a kisvizeknél a mederből kifújt homokmennyiség. A megtelepedő növényzet révén a talaj humusztartalma megnövekedett a környező területekhez képest, így a dombhát lassacskán alkalmassá vált az ember megtelepedésére.

A középkori falu ma a Duna feliszapolódása következtében messze került a főágtól. Ez a feltöltődés nem ma kezdődött, így lehet, hogy szerepe volt egy, a Dunából élő falunak (halászat, hajózás, rév) az elnéptelenedésében. A bronzkor óta egymásra rakódó kultúrrétegek megmagasíthatták az eredeti térszínt, jobban kiemelve a homokdomb-vonulatot. Ezáltal a népvándorlás kor népessége már teljesen ármentes térszínen telepedhetett meg. Ezt az ármentes térszínt azonban gyakran körülölelte a Duna mindkét oldalról. Az árvizek ugyanis a lakott területtől nyugatra, a Szentendrei-szigeten át is levonultak. Ez a jelenség teljesen természetes velejárója volt például a jeges árvizeknek. Egészen a folyószabályozásig rendszeresen az elhagyott medrek vezették le a megnövekedett Duna vizeket, sokszor a mezőgazdaság rovására.

Régészeti feltárás a mai napig nem volt a területen, mindössze terepbejárások alkalmával tájékozódtak itt régészek. Remélem egyszer egy feltáráson sikerül meghatározni az egyes kultúrrétegek szintjét, amelyből lehetne következtetni a holocén mederváltozásokra, melyek a Szentendrei-szigetnek ezt a részét érintették.

2011. szeptember 9., péntek

Ókori vízrajz és tájrekonstrukció Aquincumban

 
Lejártam mindkét lábamat, míg sikerült megszereznem ezt a könyvet. Hol az Aquincumi Múzeum volt zárva, hol a Széchényi Könyvtár állományába várt iktatásra, nagy könyvesboltokban néztek rám furán mit is akarok, míg végül az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetében a Budaörsi úton sikerrel jártam. Itt derült ki, hogy az országban mindössze két helyen árulják: az Aquincumi Múzeumban és ahol végül megvettem.
Felmerülhet a kérdés, hogy mi lehet ebben a könyvben ennyire érdekes számomra. Nos, a válasz egyszerű, ebben a könyvben egymásra talált két szerelmem: a geomorfológia és a régészet. A szerkesztők személye is garancia erre, H. Kérdő Katalin képviseli a régészetet, míg Schweitzer Ferenc a geomorfológiát. Rajtuk kívül még 8 szerző jegyzi a fejezeteket a földrajz és a régészet oldaláról vegyesen. 
A könyv tulajdonképpen egy krimiként is felfogható, ahol a nyomozók a régmúlt bűntényei helyett a tudományos kutatómunka módszertanával  derítenek föl régen elfeledett folyamatokat és hoznak napvilágra 1600 éve eltemetett felszíneket. Munkájukat nagyban nehezíti, hogy Óbuda, majd Budapest terjeszkedése során elnyelte, befedte ezeket a nyomokat. Szondázó feltárások, fúrások nyomán tárul fel lassan az eltemetett Aquincum és azok a térszínek, ahol annak idején a rómaiak jártak-keltek. 8 fő fejezetben összegzik a szerzők a régészet és földrajztudomány mai és múltbéli eredményeit. A könnyebb megértést 65 kép, 47 ábra segíti (sajnos közzétételük szigorúan engedélyhez kötött). Mai térképszelvények utcahálózata segít elképzelni a polgárváros és a katonai tábor elhelyezkedését, szelvényekben tárul föl az utóbbi néhány száz év alatt feltöltött talajszint. 

A Dunai Szigetek szempontjából az egyik  legfontosabb része a könyvnek a Duna mederváltozásaival foglalkozik. Külön szó esik a Fürdő-szigetről és az Óbudai Kis-sziget történetéről, utóbbi egy külön bejegyzést is megérdemelne annyira érdekes. A Szentendrei-sziget déli csücskétől egészen Tétényig rekonstruálják a szerzők a korabeli medreket. A Békásmegyernél kiszakadó és a Margit-szigetnél visszatérő óholocén medret, a Pest városa alatt meghúzódó egykori szigettengert, s az ezekre épült római védelmi műveket. A másik fontos rész az Óbudai-szigeten álló Helytartói palota története a régészet szempontjából, és elhelyezkedése a földrajz szempontjából. Miért pont ott épült fel? Lehetséges, hogy az építése kezdetén még tőle keletre folyt csupán a Duna, azaz nem szigetre építették? Meggyőző érvek szólnak a XIX. századtól felbukkanó elmélet mellett.

A kötet végén bőséges irodalomjegyzék kalauzolja a témában elmélyedni kívánókat. Fogalommagyarázat és a lelőhelyek felsorolása teszi teljessé ezt a nagyszerű kiadványt. Mindenkinek szívből ajánlom elolvasásra, főként azoknak, akik a régészet irányából érdeklődnek a földtani folyamatok iránt, valamint azon geográfusoknak, akiket nem hagynak hidegen a régmúlt korok emlékei.   

2011. szeptember 4., vasárnap

A Háros-sziget látogatóközpontja - A Hunyadi-szigeti Tanösvény Budafokon


A Duna-menti területeket sokféleképpen lehet bemutatni az érdeklődőknek. Mindeddig a Dunai Szigeteken az történt, hogy leírtam a személyes benyomásaimat egy adott szigetről, partszakaszról, esetleg utánanéztem néhány érdekesebb történetnek, eseménynek a könyvtárban, aztán született egy néha jobb, néha kevésbé jó bejegyzés. Ez volt eddig. A mai verőfényes napon szűkebb baráti körben kirándulást szerveztem a Budafokon található Hunyadi-szigeti Honvéd Tanösvényre, hogy szó szerint élővé tegyem mindazt amiről itt szó van.


A meghirdetett és előre lefoglalt időpontban végül 8-an csengettünk be a horgászegyesület zárt kapujánál. Meglehetősen könnyű összetéveszteni a bejáratát a háros-szigeti katonai komplexum portájával. Maga a bejárat már feltöltött Duna-medren áll. A folyószabályozások során, 1911-ben parthoz kapcsolt két sziget töltésén haladtunk a horgásztanya irányába, ahol fűzött és fóliázott ismertetőket kaptunk a gondnok úrtól.  Ez a füzetke nem csupán a látnivalókra szorítkozik, hasznos tanácsokkal és az itt élő állatokról is bőséges információval szolgál. Igény szerint még vezetőt is lehet fogadni, aki körbevezeti a látogatókat a 8 állomásból álló tanösvényen. Nézzük tehát sorban az egyes állomásokat!
  
1. A Duna vízállása
 
A horgásztanya lábazatain eltérő árnyalatú szürke festéssel örökítette meg a Duna a 2006-os árvíz szintjét. Ekkor a Hunyadi-sziget teljes egészében víz alá került, kivétel ez alól a feltöltött Duna-meder háromszög alakú területe volt. Látogatásunk alkalmával a Duna vízállása stagnált-lassan apadt. Budapesten 124 centiméteres vízállást mértek, ami 73 centiméterrel haladja meg a valaha mért legkisebb (jégmentes) vízállást. A Hárosi-öböl vize áradások esetén alvíz irányából frissül, majd ugyanebben az irányban ürül le. A Hunyadi-sziget 1911 óta ugyanúgy félsziget, mint a szomszédos Háros-sziget. Előbbi elzárt ugyan, de látogatható, a Háros-sziget partján ellenben még kikötni is tilos. A honvédség által hasznosításnak köszönhetően teljesen érintetlen az ártéri növényzet. Bejárására nincsen mód, ezért létesült a Honvéd Horgászegyesület gondozásában a Hunyadi-szigeti Honvéd Tanösvény.
  
2. Ártéri ligeterdő
  
A Hunyadi-sziget teljes területén ártéri ligeterdők találhatók. Erdeiben túlnyomórészt fehér nyárak (Populus alba), fűzfélék, szilfák találhatók. Idegenhonos fafajok közül sok díszkerti fajt az emberek hordtak be, egy helyen még fenyőfákat is láttunk. Megtalálható itt az eperfa, a zöld juhar, valamint a gyalogakác, melyek közül egyik sem őshonos ártéri erdeinkben. Elterjedésüket megkönnyítette, hogy a szigetet régebben marhalegelőként használták (egykori neve utal erre: Mészáros-sziget), így az ártéri erdő térhódításával együtt más fajok is otthonra leltek az újranépesülő szigeten. Jelenleg semmiféle erdőgazdálkodás nem folyik itt, mindössze a veszélyessé vált leszakadó ágakat távolítják el a tanösvény útvonaláról.
  
3. Függőavar
 
Puhafás, fűz-nyár ligeterdőkben gyakori látvány a magas fákra kapaszkodó kúszónövények. A parti szőlő, a komló, az erdei iszalag által benőtt törzseken még egy avarszint alakul ki, sajátos élővilágot alkotva. A kusza liánok között fennakadnak a lehulló levelek, és ebben a védettebb környezetben főleg az ízeltlábúak találnak kedvezőbb életkörülményeket. A függőavar meglehetősen ritka, de annál látványosabb jelenség.
  
4. Fejlődés és pusztulás
 
A Hunyadi-sziget a Duna egyik zátonyából alakult ki. A XVIII. században még nem ábrázolják különálló szigetként. Főként kavicsból épül fel, melyen a megtelepedő növényzet hatására nyers öntéstalaj alakult ki. Természetes fejlődése 1911-ig tartott, amikor a térségbe érkező folyószabályozási munkálatok kapcsán félsziget vált belőle. A 4. képen a mellékágat lezáró töltés látható (jobb oldalt). A mederben rendszeresen végeznek kotrásokat a horgászvíz fenntartása érdekében. Az ilyen alkalmakkor a pangó vízben kiülepedő iszapot távolítják el. A sziget fejlődése és pusztulása mellet meg kell emlékezni a növényzet életciklusairól is. A leszálló talajvíztükör eredményeként fellépő csúcsszáradás könnyen a fák pusztulásához vezet. A viharok, villámcsapások során kidőlő fák helyén hamar megjelenik az újulat. Fiatal fehér nyár csemetéket láttunk ilyen tisztásokon kibukkanni a szúrós szeder aljnövényzetből.
  
5. Egy kis statisztika
 
A Hunyadi-szigeten 75 védett állatfajt tartanak nyilván, melyek közül 54 madárfaj, 5 emlős, 5 ízeltlábú, 8 kétéltű, 3 hüllő. Madarak közül itt él a szürke gém, megtalálható itt a mocsári teknős, melyet kezd kiszorítani az megunt ékszerteknős populáció. A Hárosi-öböl élővilága nagyrészt mentes a közvetlen emberi beavatkozástól, ez alól az egyetlen kivételt a haltelepítés jelenti.
  
6. Ember a szigeten
 
A Honvéd Horgászegyesület jelenleg is folyamatosan számolja föl a szigeten álló elhagyott emberi létesítményeket. Egy-egy régi nyaraló, kidőlt kerítés, gumiból épített lépcső emlékeztet egykori lakóira. Jelenleg csupán a horgásztanya van használatban. A szigetet járva azonban belebotolhatunk az antropogén geomorfológia felszínformáiba. Ezek az 1928-tól kezdődő honvédségi időszak emlékei: lövészárkok, gödrök, oszlopok. A két szigeten ugyanis a hidász és utász alakulatoknak volt bázisa. A szomszédos Háros-sziget keleti részét a mai napig ők hasznosítják. A középkorban Csőt-szigetként ismerték. Sajnos már nem láthatóak a IV. Béla által alapított monostor romjai, melyek a török pusztításnak estek áldozatul. Maradványait valószínűleg a jeges árvizek tarolták le.
  
7. A két kisöböl
 
A szigetcsúcs felé közeledve előbukkan az egykori Duna két ága, melyek már csupán öblök. Sekélyebb részein fiatal halrajok cikáznak kéttenyérnyi, hatalmas amuri kagylók között. A part meredeken szakad le, anyaga mindenütt sóder vagy kavics. Rajtuk tőkés récék keresnek menedéket a tűző nap elől. Élesebb szeműek felfedezhetnek a vízben fialló csigákat (Viviparus hungaricus ) is, melyekre a Fekete-, és Kaszpi-tengerből behurcolt telepes vándorkagylók (Dreissena polymorpha) tapadnak (7. kép). 
 
8.  Kitekintés a Hárosi-öbölre
     
A szigetcsúcsra kiérve feltűnik a szép nevű, fiatal Szerelem-sziget. Ez a mederközépi zátony a kotrások hatására a múlt században alakult szigetté. Alámosott, fokozatosan pusztuló partját azzal is lehet védeni, hogy az erős hullámzást gerjesztő vízi járműveket kitiltják az öbölből. A Hárosi-öböl budafoki oldalán sorakozó gyárak innen vételeznek vizet és szennyvizeiket is ide ürítik. A horgászegyesület szerint a vízminőséggel ennek ellenére nincsen probléma. Rendszeresen telepítenek ide halakat, elsősorban pontyot. Különösen büszkék az ősi magyar fajtára, a nyurgapontyra, mely itt gyakran előfordul. A főágból ide nem úsznak be a gyorsabb, oxigéndúsabb vizeket kedvelő halfajok, és a csendesebb vizet kedvelő pontyok sem vágynak át a főágba. A horgászokat szeretettel várják, azonban fontos tudni, hogy egyik szigeten sem szabad kikötni. A tanösvényt látogatókat is szívesen látják, több mint ajánlott néhány köszönő sort írni a vendégkönyvbe.  Ha már a Háros-szigetről ki van tiltva az ember érdemes rászánni fél napot erre a liánok miatt esőerdőhöz hasonlatos kis Hunyadi-szigetre.

Információ, foglalás, kapcsolat:

http://www.harosiobol.hu/

2011. szeptember 1., csütörtök

Felsőgödi Bástyák - képeslapok a régi felsőgödi Dunapartról

 

Ezt a képeslapot 1931-ben adták postára, Nagys. Török János Úrnak címezve Balatonlellére, egész pontosan a Bodnár Szikvízgyárba. A képeslap jobb szélén látható, hogy a máig jellegzetes, bástyákkal díszített árvízvédelmi töltés már ekkor is megvolt. Ezt a múlt század húszas éveiben építették, majd a negyvenes évek elején megmagasították.


Képeslap szintén a felsőgödi dunaparti sétányról. A bal szélen látható vontatóhajó állítólag a KŐRÖS. A lapot Tek. Varga Imréné kapta meg a bihar megyei Okányban, 1943-ban.


A felső kép pontos helyét nehéz meghatározni. Talán attól a partszakasztól északra készült, ahol véget ér a kőgát. Az alsó képet viszont könnyű behatárolni, csak a gát felső – később ráépített – részét kell odaképzelnünk, azonkívül a jobb szélen lévő két épület ma is áll még. A közelebbi az Idősek Otthona, a távolabbi pedig szintén felismerhető, a jellegzetes toronyról.

Képek Horváth Tibor gyűjteményéből, saját szavaival elbeszélve. 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...