Folyóparti ligeterdők II. - Fűz-nyár ligeterdők.

 
Egy átlagos dunai szigeten az ártéri erdőkben sétálgatva könnyű fölfedezni, hogy a növényzet bizonyos szinteket követ. Korábban már volt szó a bokorfüzes társulásokról, melyek az árterek alacsonyabb, gyakran vízzel elárasztott szintjein telepednek meg. Ha a bokorfüzesekből magasabb térszínek felé vesszük az irányt, lassan változik körülöttünk a növényzet. Megjelennek a magasabb és vastagabb törzsű nyárfák, alattuk már összefüggő aljnövényzetet találunk. Már nem "rekettyésben", hanem valódi erdőben járunk. A mellékelt képen magunk is meggyőződhetünk róla, milyen éles peremmel tud elválni egymástól egy zátonyokat éppen birtokba vevő bokorfüzes társulás, a sziget magját alkotó fűz-nyár ligeterdőtől (1. kép). A különbség nem csupán a lombkoronaszintek magasságából, hanem az idősebb nyárfák levélfonákjának szürkés árnyalatából is adódik (lásd közelebbről 3. kép).
  

1. kép a Kompkötő-sziget egymástól élesen elváló ártéri társulásai.

Az hazai intrazonális erdők közül a vízhatás következtében kifejlődő ártéri erdőkön belül a fűz-nyár - más néven puhafás - ligeterdők (Salicetum albae fragilis) a leggyakoribb kísérői folyóinknak. A szabályozások előtti Magyarországon még sokkal nagyobb területeket foglaltak el. Nemcsak a nagyobb folyóinkat övezték, de kisebb sík- és dombvidéki vízfolyásokat, patakokat is. Utóbbiakat szinte teljesen eltüntette a mezőgazdaság és a csatornázás, előbbieket pedig alaposan megtizedelte a folyószabályozás. Potenciális elterjedési területüknek csak töredékét népesítik be. Ha az emberiség nem létezne, akkor a mai Magyarország területének 18%-át borítanák fűz-nyár ligeterdők. Mivel az emberiség létezik, jelenleg egy százaléknál is kevesebb ez az érték, számszerűen 20700 hektár. Ha ezt az értéket lebontjuk a legnagyobb folyóink szerint, akkor legnagyobb állományaikat a Tisza mentén találjuk, 8900 hektárt (az országos állomány 43%-a). Utána a Duna követketik 6000 hektárral (29%), majd a Dráva-Mura 1960 hektárral (9,5%), végül a Rába (920 ha, 4,5%) és a Sajó-Hernád vízrendszere (720 ha, 3,5%). A fűz-nyár ligeterdők állományai valamely oknál fogva hiányoznak a Sió, a Sebes-Körös, valamint a Berettyó folyók partjairól (2. kép).

2. kép Fűz-nyár ligeterdők elterjedése hazánkban.

Ártéri erdeink talajaira jellemző, hogy a gyakori vízborítás következtében alacsony fokú a humuszosodás. Az évente többször érkező árvizek elmossák a lombavart és korhadékot, a felszínt ellenben újabb és újabb iszapréteggek gyarapítják. Ezekben az öntéstalajokban kevés a humusz, viszont annál több a nitrogén, vízellátottságuk jó (sokszor túlságosan is...). A fűz-nyár ligeterdőkben a ritkább elöntés következtében több a humuszanyag, mint a már tárgyalt bokorfüzes társulások talajában.

Lombkoronaszintjében megtalálható a fehér fűz (Salix alba), a törékeny fűz (Salix fragilis), a fehér nyár (Populus alba), a fekete nyár (Populus nigra). Mellettük sokkal kisebb súllyal szerepel az enyves éger (Alnus glutinosa) és a hamvas éger (Alnus incana). Manapság már szinte erdőalkotó fafajok az ártéren az Amerikából behurcolt akác, valamint a zöld juhar.

3. kép Viharos szélben ezüstösszürkére változik az addig zöldellő nyárfa

Érdekes módon a lombkoronaszintet nem csupán fásszárúak alkotják, igen sok fajjal képviseltetik magukat a kúszónövények. A Hunyadi- és Háros-szigeten tanulmányozható a  kúszónövények által alkotott függőavar (4. kép). A borok, sörök kedvelői közül kevesen tudják, hogy a szőlő (Vitis vinifera) és a komló (Humulus lupulus) az idők kezdetén az ártéri erdőkből indult világhódító útjára (5. kép). Ugyancsak vízparti kúszónövény az erdei iszalag (kisebb koromban erdei szalag, azaz Clematis vitalba), a ligeti szőlő (Vitis sylvestris) és az amerikából behurcolt vidám nevű süntök (Echynocystis lobata).

4. kép Nyárfákra kúszó liánok az Égető-szigeten

5. kép Komló

A fűz-nyár ligeterdőkben már megjelenik az áthatolhatatlan "bokafogó" cserjeszint, melynek oszlopos tagja a hamvas szeder (Rubus caesius). Általában ott fejlett a cserjeszint, ahol elegendő napfény jut az erdőbe, például idős, stabil főági partszakaszok szegélytársulásaiban. Itt megjelenhet az egybibés és a fekete galagonya,  és a veresgyűrű som. Nitrogénben gazdag talajt jelez a bodza (Sambucus nigra) és a nagy csalán (Urtica dioica).

A gyepszintben viszonylag kevés faj él, pionír medernövényzet, üde gyomtársulás, esetleg mocsári fajok egyes lassabban áramló szakaszok mentén.Vizenyősebb helyeken megtelepedik a nád, a mocsári nefelejcs, a keserűfű-félék, a posványsás, a parti sás, az éles sás és a hóvirágra emlékeztető nyári tőzike.

Ritkább vízborítást kedvel a fehér tippan, a pántlikafű, a boglárka, a mocsári perje és a tőzegpáfrány. A fűz-nyár ligeterdők legmagasabb térszínein találjuk a salátaboglárkát, az erdei nenyúljhozzámot, az erdei varázslófüvet, valamint az orvosi angyalgyökeret. Ahogy lassan egyre magasodik a térszín, és egyre távolodunk a víztől fokozatos átmenettel érünk át a keményfás (tölgy-kőris-szil) ligeterdőbe, melyről később még lesz szó.

6. kép Faültetvény és egy öreg fűz a Révész-szigeten

Ártéri erdeinket fenyegető veszélyek közül még az is fel tudna sorolni egy párat, aki még sohasem vette a bátorságot arra, hogy a nyakig érő sokszor tüskés "dzsumbujba" belemerészkedjen. A Dunán levonuló áradások gyakran "emelik meg" a parton felhalmozódó, ember által odahordott, ottfelejtett szemetet. Ennek a szeméttömegnek kedvenc felhalmozódási helye a sűrű ártéri növényzet, melyben könnyedén fennakad. Egy tartósabb árhullám akár fél méter vastagságú hulladékot is felhalmozhat, melyben az uszadékfától kezdve a cipőn, flakonon keresztül az olajoshordóig minden megtalálható. Az ártéri erdők pusztulásának egy kevésbé gyors formája a szukcesszió előrehaladása. Ha a talajvízszint és a folyó vízszintje lassan alábbszáll, csúcsszáradás jelentkezik a magasabb fákon. Ez abból adódik, hogy a fa már nem tudja olyan magasba pumpálni a vizet, ahová régen még sikerült. A legmagasabb hajtások lassan elhalnak, miközben az oldalsó hajtások még évtizedekig éldegélhetnek. Követve az árhullámok csökkenő szintjét, az ártéri erdőkben egyre több helyen jelenik meg az erdőgazdaság. A fűz-nyár ligeterdők helyére példás sorokba rendezett faültetvény kerül, mely már egyáltalán nem nevezhető erdőnek.

Komoly probléma az összefüggő ártéri erdők fragmentálódása. Ez főképpen a Duna mentén jelent nagy problémát, ahol ezek az erdők néha szó szerint csupán vonal szélességében kísérik a folyót. Ha az ember kihasít egy több kilométeres szakaszból akár negyven métert a saját szállodájának, büféjének, strandjának, akkor már két részre szakította az addig egységes erdőt. Már nem tudnak akadály nélkül vándorolni pl. a békák, vagy az emlősállatok.

7. kép A Duna-mente még kissé jobban áll a Tisza-völgynél.

Ugyancsak komoly probléma az idegenhonos fajok térhódítása. Egyes ártereken már szinte erdőalkotó fa a zöld juhar, áthatolhatatlan bozótot képez a gyalogakác, és felbukkannak példányai a vörös kőrisnek, a fehér eperfának és a nyugati ostorfának. A cserjeszintben megtalálható a bokorfüzeseknél is problémát okozó magas aranyvessző és a kisvirágú őszirózsa. Ezek az inváziós fajok az ártéri erdőkben már országszerte komoly problémát okoznak, ezt mutatja a mellékelt térkép is (7. kép)

Ártéri erdeinket egyre nehezebb természetes állapotukban megőrizni, szerencsése sokfelé vannak lelkes közösségek, akik egy-egy árhullám után kimennek és konténerek tucatjait töltik meg szeméttel. Egyre gyakrabban találkozni ártéri tanösvényekkel, melyek a természetvédelmi oltalom alatt álló területek élőhelyeit mutatják be. Óvjuk ezeket az erdőket, hiszen ők is óvják a folyót, mely körül felnőttek.

Linkajánló a végére:

http://www.novenyzetiterkep.hu/

http://novenyhatarozo.info/