2011. január 2., vasárnap

Duna Stratégia

 
Az ember természetes biológiai igénye a napfény, a víz, a mozgás, a levegő. Nem kellett messzire mennie, hogy ezt megkapja. A legnagyobb, legszennyezettebb ipari városunkból, Budapestről is elég volt a Normafáig, vagy a Római-partig menni, hogy mindez rendelkezésre álljon. A Duna két partja végestelen végig természetes üdülőhely volt, ezért egy Dunakeszin, Gödön, Sződligeten, Vácott, Verőcén élő ember hol is talált volna saját szűkebb pátriájánál különb üdülőhelyet? Amit a fürdőhelyekből a folyószabályozás meghagyott, az tönkrement a víz szennyezettsége miatt. Aligha volt csodálatosabb dolog, mint a dunai zátonyon bóklászni. Ma ezt az ember csak természetes undorát elfojtva teheti: mindenütt szemét, szenny. Műanyag flakonok, fóliacafatok, üveg- és gumidarabok, téglák, csempék, cserepek és ki tudja még miféle törmelék halmozódik a mederben, a parton, a zátonyokon.
     A Dunában fürdeni nem ajánlatos. De akkor hol?

     Sorban épültek meg a százmilliókba kerülő mesterséges fürdők. Ha Budapestet nem is tekintjük, Csillaghegyen, Leányfalun, Visegrádon, Esztergomban, Vácott költséget, munkát nem kímélve készültek a betonteknők. És természetesen velük együtt a vizüket biztosító mélyfúrások. Akármilyen gyönyörűen parkosíthatják is ezeket a strandokat, mégsem vehetik fel a versenyt a természetes plázsokkal, lagúnákkal, szigetekkel. De ha felvennék is, befogadóképességük igencsak korlátozott. Mit vállalhat át például Vác 33 méteres medencéje a 25000 méteres egykori Duna-parttól? Pedig az igények egyre növekednek. A lakótelepi lakosok sokkal-sokkal több természeti kompenzációt igényelnek, mint az egykori családi házban élők.
     Megindul hát az áradat oda, ahol e természetes igény kielégítésére vélt vagy valódi lehetőség van: a Balatonhoz, a Velencei-tóhoz, minden elképzelhető és elképzelhetetlen természetes és mesterséges vízhez, még a vízzel elöntött téglagyári gödrökhöz is. Azután ezek sem bírják a rohamot, s a túlterhelt üdülőtelep is menthetetlenül elszennyeződik.
     De ez még nem minden. Az üdülőtelep, az építkezés, a vízellátás, a fák kivágása, s az ezt követő fásítás pénzbe kerül. És pénzbe, sok-sok pénzbe kerülnek az utak is, amelyeken a telkek megközelíthetők, az elektromos vezetékek, berendezések, amelyekkel a világítás, fűtés megoldható. A gépkocsik, amelyekkel a tulajdonosok felkeresik a hétvégi "Paradicsompótlót", a benzin, amely a gépkocsikat hajtja, a korrrózió, amit a kipufogó gázok okoznak; a szervíz- és a benzinkúthálózat, az útinform, a mentők, a közlekedésrendészet...
     Azt mondjuk, hogy a hajóval való fuvarozás a legolcsóbb szállítási mód. Ez bizonyára így van, ha csak azokat a költségeket vesszük figyelembe, amelyek a hajózási vállalatoknál jelentkeznek. Talán még akkor is igaz, ha ezekhez a folyószabályozás költségeit is hozzászámítjuk. De vajon hozzászámolta-e valaki valahol a hajózás költségeihez azokat az összegeket is, amelyek a folyószabályozás következményeiként másodlagosan jelentkeznek? Például az "üdülési népvándorlás" közvetlen és közvetett költségeit? 

-Gánti Tibor: Eltűnő szigetek 1983

2011. január 1-től Magyarország tölti be az Európai Unió soros elnöki posztját. A magyar elnökség kiemelt feladatként kezelné az úgynevezett Duna Stratégiát. A tervben egyaránt szerepelnek közlekedésfejlesztési és természetvédelmi tervek. A fő kérdés azonban az, hogy ezek milyen súllyal esnek majd a latba. A hajózási vállalatok legszívesebben három vízlépcsővel tagolt 300 méter széles, a partjain kővel, betonnal borított 3 méteres állandó mélységű Duna szakaszt szeretnének látni Magyarországon, míg a természetvédők - amellett, hogy elfogadják a hajózás igényeit - messze nem egységesek abban, milyen Dunát is szeretnének. A szabályozások előtti állapotot visszaállítani ma már lehetetlen. Nem is baj, hiszen ki szeretné, ha évről évre jégfalak duzzasztanák fel a folyót a zátonyokon, pusztító jeges árvizeket okozva. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ha egy szakaszon szabályozzuk a folyót, akkor a többi szakaszon is kell, mert ott fenn fog állni a mederelfajulás lehetősége. Továbbá mérlegelni kell azt is, hogy akarunk-e vízlépcsőt vagy inkább évről évre a kotrás mellett döntünk. Olyan nem lehetséges, hogy egyiket sem választjuk, mert hát hajózni kell... 
  
Gánti Tibor könyve 1983-ban egy korszak végleges elmúlását tükrözi. A hajózás érdekei miatt már nem lehet többé fürödni a Dunában, nem a szennyezettség, hanem sokkal inkább a sodrás miatt. Ahol sodrás nincs ott iszap van. Azon a pár helyen, ahol még nem mosta el a hajózás keltette, sodrás erősítette hullámzás a homokot, nyaranta hatalmas embertömeg zsúfolódik össze (pl. Gödi-sziget), teljesen élvezhetetlenné téve a Duna-partot. Másik veszélyforrás a gátlástalan parcellázás. Budapest környékén minden talpalattnyi helyet eladtak már a Duna mentén. Üdülőtelepek nőttek egykori szigeteken, partokon, és a telekhatár egészen a vízig ér. Még az ártereken is házak épülnek, aztán persze panaszkodnak a lakók, hogy a tulajdoni lapjukon miért található az "ártér" bejegyzés... A lakók az ártéri erdőket irtják, hogy szép kilátásuk legyen, ugyanakkor a szemetüket is oda hordják, mert azt gondolják ott senki sem látja. Dehogynem.
   
A folyószabályozási munkálatok előkészületei során az önkormányzatoknak nincsen egységes kialakult álláspontja, a politikai szembenállás mellett a gazdasági érdek miatt sem tudnak (akarnak) közösen fellépni a Dunáért. Még akkor sem, ha erre lehetőség lenne, mint például most, amikor felmerül a mellékágak revitalizációjának a lehetősége. Tervek kellenének, de nincsen aki elkészítse őket, nincsenk adatok, ami alapján dönteni lehetne. Szükség lenne kollektív emlékekre, melyet a helybéliek a Dunáról őriznek, amely érdekében akár fel is lépnének. Az intenzív kitelepedés miatt ilyen nincs, és már nem is lehet. Mit őrizzünk meg? Amit ma látunk a Duna parton, bármerre is járunk az országban az mind emberi beavatkozás eredménye. Kiszáradt mellégágak, sarkantyúk, öklömnyi kvarckavicsok, partcsuszamlások, szemét, erdőirtás, felparcellázott Duna-part. Van egyáltalán mód arra, hogy ezen változtassunk, van egyáltalán bármi halvány remény, hogy a hajózási lobbi valamit meghagy a parton élőknek a Dunából?
   A Duna Stratégia kapcsán, Uniós elnökségünk (fél)évében ezen is érdemes lenne elgondolkodni.

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...